Március elseje óta új magányos asztronautáról szóló alkotás érhető el a Netflixen. Az űrhajós a cseh író, Jaroslav Kalfař 2017-ben megjelent regényének, az A bohémiai űrhajósnak, a Csernobilt is jegyző, Johan Renck féle adaptációja.
A „világ legmagányosabb emberének” csillagközi kálváriáját bemutató film, szervesen illeszkedik a 2010-es években reneszánszát élő téma fősodorbeli alkotásaihoz. A Gravitáció (2013), a Csillagok között (2014), a Mentőexpedíció (2015), az Utazók (2016), bizonyos szempontból a valós eseményeken alapuló Az első ember (2018), illetve az Ad Astra – Út a csillagokba (2019) egyaránt a magány, az emlékek, az érzelmek, az emberi kapcsolatok téridőben történő összefonódásának pszichologizáló megközelítése a sci-fi műfaján belül. Bár a téma iránt tanúsított érdeklődés az utóbbi években alábbhagyni látszik, még nem lépte át az eseményhorizontot. Sőt a koronavírusjárvány következtében megtapasztalt elszigetelődés általános tapasztalatával a vitorlájában Az űrhajós akár új lendületet is adhatna a sci-fi ezen alműfajának. Ha nem lenne potenciál híján.
.jpg)
A cseh asztronauta, Jakub Procházka (Adam Sandler) hónapok óta tartó földöntúli missziójának vége felé közeledve vesszük fel a fonalat. Küldetésének célja egy, a Jupiter közelében feltűnt, a Föld egén nappal is jól látható csillagközi felhő közelebbről való megfigyelése, és mintavétel annak földi tanulmányozása céljából. A több hónapos utazás jelenti a végső lökést Jakub amúgy is roskadozó házasságának. Felesége, Lenka (Carey Mulligan) a főhős legnagyobb magányában dönt a szakítás mellett. Mindeközben, a csillagköd és mentális egészségének határához közeledve Jakub egy valószerűtlen társra lel az űrhajó mindaddig üresnek hitt fedélzetén.
A történet és így a film sajátossága, hogy a korábban már említett darabokkal szemben a küldetés nem amerikai, kínai vagy orosz kivitelezésű, hanem cseh. Mindez már önmagában érdekessé teszi a filmet, annak ellenére, hogy a készítők, minden bizonnyal a film pszichologizáló jellegéből adódóan, nem aknázzák ki teljesen az ebben rejlő potenciált. A szereplők akár amerikaiak is lehetnének, a történeten nem sokat változtatna, sőt talán még jobb döntés is lett volna az adaptálás során az úticél mellett a kiindulópontot is megváltoztatni, hiszen a dialógusok angol nyelven folynak, a szerepeket pedig amerikai színészek alakítják.
Amire viszont nem lehet kifogása az európai nézőnek, az a miliőteremtés. Az űrhajós látványvilága tökéletesen párosítja a kelet-közép európai országok ismerős posztkommunista lepukkantságát a hollywoodi produkciókban évtizedek óta jól bevált űrhajóbelső-díszletekkel. Ami egy hollywoodi űrhajóban hófehér lenne, az itt a használattól megsárgult, ami csillogna, itt ütött-kopott és patinás, ami neonfényben úszna, azt itt vagy sötét, vagy olyan érzést kelt, mintha kiégéshez közeledő hallogén izzók halvány fények világítaná be. Ahogy az ember elképzeli a V4-ek űrsiklójának enteriőrjét. Mindez remekül passzol ahhoz az érzelmi válsághoz, ami a film fő fókusza akar lenni.
A filmet fényképező Jakob Ihre teljesítménye is jelentősen hozzájárul Jakub emocionális krízisének érzékeltetéséhez. A már említett fényeken túl, a folyamatosan mozgó, súlytalanságban lebegő kamera, illetve az olyan nem hétköznapi szögek és beállítások, amiket nézve nem egyértelműek a tárgyak közti térbeli relációk, vagy a fent és lent viszony, nem csak az űrbéli körülményeket jelenítik meg hatásosan, de remekül érzékelteti az űrhajós talajvesztettségét is. Azt a tehetetlen belső világot, amely elvesztette fókuszpontját, és ahol minden csak az én viszonylatában nyer értelmet.
Joachim Trier állandó operatőrének teljesítménye már csak azért is kiemelendő, mert egy konvencionálisabb fényképezés esetében a fenti jelentésrétegek sokkal nehezebben kerültek volna felszínre. A forgatókönyv sorra pipálja ki a kötelező elemeket, kezdve a főhős életében fontos szerepet játszó dolgok átértékelődésével, a földi emlékek pszichedelikus megjelenítésén át, a kezdet és vég összemosásáig a film mégis érdektelen marad, ami leginkább annak tudható be, hogy a rendező láthatólag magára hagyta címszereplőjét.
Carey Mulligan a hiteltelenségnek teret nem hagyva, szinte rutinból játssza a fizikailag és érzelmileg egyaránt magára hagyott és kiégett feleséget, ahogy Paul Dano is kifogástalanul adja a hangját a Jakub belső utazását elősegítő, a lelkiismeretét megtestesítő földönkívüli óriás póknak. Legyenek akármennyire is hitelesek a történet főbb mellékszereplői, nem képesek feledtetni Adam Sandler modoros alakítását. Robin Williamshez, Jim Carreyhez és Steve Carellhez hasonlóan Sandler nem egyszer bizonyította, hogy igazán komoly, mélyebb hangvételű művekben éppúgy képes megállni a helyét, mint a legkönnyedebb – gyakran bugyuta – vígjátékokban; ezúttal azonban sokkal inkább hat üresnek az alakítása, mint hitelesnek. Az érzelmi kilátástalanságot a világűr magányában megélő Jakub karaktere ugyanis nem túl szerencsés módon a film elején Sandler korábbi filmjeinek bambulva értetlenkedő típus karakterére emlékeztet, legalábbis azok apatikussá szedált változatára, és nem egy valóban elidegenedett hősre.
Az, hogy a dramaturgiai bukfencek, a gyenge színészvezetés és a műfaj kötelező elemeinek gyakran fantáziátlan felhasználása ellenére is képes lekötni a néző figyelmét, sokkal inkább az irodalmi mű egyediségének és a film szuggesztív látványvilágának köszönhető. Bár a film némiképp giccses zárlata valamelyest szívet melengetőnek is nevezhető, hatást minden bizonnyal csak azokra gyakorol majd, akik amúgy is nyitottak a modern fizika időparadoxonjaiban rejlő költőiségre.
