A Coenek híresen szűkszavú interjúalanyok, különösen ha a kreatív együttműködésükről van szó, így őket leszámítva valójában senki sem tudja, miként egészítik ki egymást pontosan. Már csak ezért is izgalmas kérdés, mihez kezdenek egyéniben, mostantól ráadásul össze is vethetjük, miben gondolkodnak külön-külön. Joel első önálló filmje, a 2021-es Macbeth tragédiája mellé ugyanis Ethan első saját rendezése, a Szökevény csajok (Drive-Away Dolls) is befutott végre.
A fiatalabb testvér szexi B-filmes mókázása jobban már nem is különbözhetne az idősebb fekete-fehérben forgatott expresszionista Shakespeare-adaptációjától. A vagány texasi Jamie és a jóval zárkózottabb Marian a floridai Tallahassee-be tart, útközben mindenféle melegbárokban és koszos motelekben vadászva olcsó szexre. A két lány nem tudja, de a leszállítandó autó csomagtartójában rejtélyes aktatáska is utazik velük, amire néhány nyomukba eredő bűnözőnek fáj a foga. A szálak magasra vezetnek, közben pedig Jamie és Marian barátsága is erősen átértékelődik.
Nyilvan e gyors összefoglalóból is sejthető, a saját útjára lépő Ethan Coen nem az ógörög sorsdrámák és súlyos témák felé indult, hanem bohém leszbikus tripet készített, a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. A Szökevény csajok egy-egy hallucinogén betéttel nemcsak a késő hatvanas évek harsány exploitation drogmozijait idézi, de egyébként is pszichoaktív élmény, különösen a Coen-életművet ismerőknek. Néhol ugyanis kifejezetten azt az érzést kelti, mintha egy nagyon lelkes és nagyon woke Coen-rajongó főiskolás készített volna félamatőr road movie-t az Arizonai ördögfióka, A nagy Lebowski és legfőképp az Égető bizonyíték bűvöletében.
Minderre persze lehet pozitívan is gondolni. Ethan Coen filmje egyértelműen könnyed és felszabadult, miközben csúcsra járatja a mostanság nagyon divatos, túlhabzó és pimasz queer esztétikát, amivel persze az amerikai konzervatívoknak is rendre odaszúr. Ugyanez viszont azt is jelenti, hogy a Szökevény csajok fájóan széttartó és túlságosan direkt, illetve nem elég őrült és rajzfilmes ahhoz, hogy hamisítatlan agyeldobás legyen. Nem elég belemenős, nem elég pofátlan, nem elég fülledt, nem elég karcos, hogy akár szatíraként vagy kortárs műfaji játékként komolyan vehető legyen.
A dicséretesen takarékos, röpke nyolcvannégy perces játékidőben hemzsegnek a testvérpárra jellemző mellékszereplők és dialógok, de ezek néhol lógnak a levegőben és szinte leugranak a vászonról. A testvérpár filmjeiben járatosak számára a történet számos fordulata és elbeszélői megoldása ismerős lehet, miközben a sztori maga egyszerre érdektelen és erőltetett. A film tele van direkt utalásokkal és őrült ötletekkel, amiknek egy része csodálatosan működik, a másik pedig szekunder szégyenérzetet okozhat. Mindez persze kiszámíthatatlanná is teszi a filmet, az önfeledt agyeldobáshoz viszont kevés, azaz borítékolható meg fogja osztani a közönséget.
Vitathatatlan azonban, hogy Margaret Qualley és Geraldine Viswanathan között remek a kémia. Míg Qualley vaskos akcentusával és szexpozitív hozzáállásával a paródia határán egyensúlyoz, Viswanathan jóval visszafogottabb és komolyabban nyúl a szerephez. Az eltérő hozzáállásuk nagyon jól működik, hiszen így hamisítatlan furcsa párként működnek. Mellettük ráadásul olyan nagyágyúk bohóckodnak akár egészen apró mellékszerepekben is, mint Pedro Pascal, Matt Damon vagy a friss Oscar-jelölt Colman Domingo. Illetve a szinte mindenben szereplő karakterszínész Bill Camp, akinek talán nem mond sokat a neve, az arcát mégis garantáltan ismeri mindenki.
A Szökevény csajok tehát egyáltalán nem kudarc, de nem is nevezhető sikernek abban az értelemben, hogy csak nyomokban villantja meg azt a potenciált, ami nyilván megvan az író-rendezőben. Mintha egy félig kész, még átgyúrandó anyagból forgatott volna előtanulmányt az egyik Coen, ezért megszokottnál sokkal inkább egyéni ízlés és humorérzék kérdése, ki mennyire fogja szórakoztatónak találni. A Coenék lenyűgöző életművéhez csapott filológiai lábjegyzetként ellenben nagyon is izgalmas a dolog.
Két Coen helyett ezúttal egy is elég a gyilkos triphez
Joel Coen első filmje a fivére közreműködése nélkül teljesen más, mint amit a párostól megszoktunk. Nemcsak azért, mert ez egy Shakespeare-adaptáció, de az új Macbethet jegyző rendező megközelítésmódja és látványvilága is egy szuverén, a saját útját járó alkotóról árulkodik.
A két testvér két filmjéből, bármennyire is látványos egymás mellé tenni őket, nyilván csak sejtéseink lehetnek arról, hogyan is dolgozhattak együtt. A Macbeth versus Szökevény csajok alapján Joel adott volna súlyt és eleganciát, Ethan pedig könnyedséget és játékosságot a mesterművekbe? Talán, a lányok autókázása ugyanis tele van mindenféle ötletekkel, rosszabbakkal és jobbakkal, de mintha éppen az hiányzott volna, hogy valaki alaposan átfésülje, feszesre húzza és készre rántsa az egészet. Illetve szóljon néha, hogy ezt vagy azt talán mégse kéne.
Tekintve persze, hogy a szétválás oka állítólag az volt, épp Ethan nem akart többé filmeket csinálni, a Szökevény csajok kimondottan reményteli fejleményt jelent. Aki ugyanis ezt a szexuálisan túlfűtött, konzervatívokat provokáló utazós komédiát csinálta, láthatóan eléggé élvezte a filmkészítés teljes folyamatát. Pletykák keringenek arról, hogy a testvérek válása tényleg nem volt végleges, de amíg az új együttműködés nem hivatalos is reménykedhetünk abban, hogy a tesók ezekkel a szólókkal kiengedték kicsit a gőzt és a jövőben csinálnak még zseniális Coen-filmeket. Mert pontosan az hiányzott az egyéni rendezésekből, ami a másiknál túlcsordult.
A tengerentúli mozik február 23. óta játsszák a Szökevény csajokat, kollégánk Torontóban látta, a magyar mozikban jelen állás szerint nem lesz látható. Ha mégis behozzák, borítékolható a 18-as karika.
