Szembejön az NFB folyosóján, és mosolyogva megállít: „Te magyar vagy? Voltam ott… Mediawave?” Obomsawin 2003-ban nyerte meg a Párhuzamos Kultúráért díjat Győrben, az 1997-es Mediawave Fesztivál pedig bemutatta az indiánok és az állami rendőrség között folyó, véget nem érő harcok döbbenetes kicsúcsosodásáról, az „Oka krízisről” szóló, annakidején díjesőt nyert Kanehsatake 270 Years of Resistance-t.  Ez a film tette őt igazán ismertté világszerte.

Kanehsatake 270 Years of Resistance
Alanis Obomsawin: Mikor az emberek a Kanehsatakét nézik, sokkolja őket, hogy hogyan élünk még ma is, hogy barikádot kell állítanunk ahhoz, hogy az állam ne építsen golfpályát a temetőnkre. Európában még mindig azt hiszik az emberek, hogy a nagy konfliktusok ideje lezárult, meg hogy a történetünk a fehérek érkezésével kezdődött, s mára lassan, kihalásunk folytán, véget is ért. A média pedig rásegít erre a mítoszra.



filmhu: Tegnapelőtt jött vissza Cambridge-ből. A kanadai történelmet tanító egyetemi tanárok konferenciáján is hasonló tapasztalatai voltak?

A.O.: A népem történelméről tartottam előadást. Olyan dolgokat mondtam nekik, amiről még soha nem hallottak. Ők az észak-amerikai őslakosokról mint jelenségről tanítanak; a programjukban legtöbbször névtelenül szerepelünk, mint egy fehérek szemével látott probléma, mely már egyre kevésbé aktuális. Ezért harcoltam ki a Nemzeti Filmintézetnél azokat a projekteket, melyek maguknak az őslakosoknak adnak önkifejezési - és tanulási - lehetőséget.

filmhu: Az első indián filmstáb megalakítására, vagy a számukra létrehozott Stúdió 1.-re gondol?

A.O. És az összes többi NFB-programra, a történetmesélő-utazó projektre, ahol fiatalok örökítik meg az öregeink történeteit, az indián nők filmstúdiójára, a továbbképző workshopokra és éves filmtámogatásra, a világelső Őslakos Televíziónkra…

filmhu: Az Intézet őslakos témájú programjainak dokumentációját átnézve, csak olyan programokat találtam, melyek kizárólag indiánoknak szólnak: „filmes kurzus őslakosoknak”, „Indiánok rövidfilm-versenye”, sőt, az egyik kiadvány címe „Videókatalógus indiánoknak” . Nem törekedtek integrációra?

A.O. Értem, hogy mire gondol, igen, ez egyfajta gettósítás. De nincs más választásunk. Ha nem biztosítunk kifejezetten nekik címzett programokat és támogatásokat, akkor nincs semmi. Akkor csak egy-két hatalommal bíró angol vagy francia kiválasztja a számára legkedvesebb néhány indián alkotót, a többiek pedig nem számítanak. Nem kötelező a címzett programokra jelentkezni, jöhetnének bármelyik más kiírásra pályázni. Nem jönnek. Így viszont a sajátjaik között dolgoznak oldott légkörben, s lehet, hogy később nem akarnak itt maradni, de legalább a tudást megszerezték.

filmhu: Engem megdöbbentett, mennyire nem dolgozik össze az NFB angol és francia részlege. Mintha a társadalomban tapasztalható elkülönülés itt, házon belül még markánsabban jelenne meg. Melyik fél felel „az indián filmek” gyártásáért? (Ez külön kategóriaként jelenik meg minden szinten)

A.O. Elméletileg mindkettő. De a francia részleg eredménye a töredékét sem teszi ki az angol nyelvű csoporténak. Sem költségvetésben, sem a filmek számában, sem programokban.

filmhu: Miért?

 A.O. Ez mentalitás kérdése. A franciák társadalomban megfigyelhető elkülönülési szándéka itt is nagyon jellemző.

My Name Is Kahentiiosta
filmhu: A francia és angol nyelvű indiánok ugyanannyira szeparálódnak egymástól, mint a fehérek?

A.O. Nem, már nem. Bár, kétségkívül, a filmes projektekben általában nem vegyülnek egymással. Ennek az is oka, hogy a pályázatokban mindig kötelező az egyik hivatalos nyelv magas szintű tudása, mi pedig legtöbbször csak egyet beszélünk jól, azt, amelyiken felnőttünk.

filmhu: Önnek francia vagy angol az anyanyelve?


A.O. Abenaki.


filmhu: Úgy tudom, most ez a legveszélyeztetettebb nyelv a világon…
A.O. Igen. Ezért készítettem a legutóbbi filmemet. A gyerekeknek szól, akiknek már a szülei is alig értik a nyelvet, alig ismerik a hagyományainkat. A szülők generációja agyát fehérre mosták a hírhedt bentlakásos állami iskolákban, a gyerekek pedig állandóan a tévét nézik. Régen nem így volt, mi az öregek történeteit hallgatva nőttünk fel. Odanakban, ahol én születtem, minden megváltozott. Az élet szervezettebb, talán könnyebb is, de sokat felejtettünk önmagunkról. A legtöbb, amit tehetsz, hogy megmutatod a gyerekeknek, hogy van mire emlékezniük.

filmhu: Sírhatnékom volt, mikor az egyik fehér apa arról vall a filmben, hogy rátalált a megoldásra: ha letagadja a gyerekeit, akkor megőrzi számukra az otthonukat, elemi jogaikat.

A.O. Ez a filmem egyik legfontosabb témája, az indián státusz, és annak elvesztése. Ha egy indián nő fehér férfihez ment hozzá feleségül, elvesztette minden jogát, ami az indián státusszal járt. Ilyenkor, ha válásra került a sor, a közösség már nem fogadhatta vissza azt, aki egyszer elment, mert hivatalosan nem volt többé indián, míg a fehérek világában folyvást „levademberezték.” Generációk élete tört ketté. A gyerekeiknek nem járt orvosi ellátás és oktatás, nem szállhattak ugyanarra a buszra, mint az indiánok. Kitaszított volt. Ahogy a film idézi, 1985-ben, Trudeau alatt visszanyertük a jogainkat, de most, az unokák esetében újra ugyanazokkal a problémákkal küzdünk.

filmhu: 6.1-es, 6.2-es…a filmben elmesélik a családok, hogy ma is mindenki címkét kap, státusza – vérösszetétele – szerint.

A.O. Ezért is készült el a Waban-aki, hogy elmondhassák azok, akiket érint, mi az ma indiánnak (fél-indiánnak, el-nem-ismert indiánnak) lenni, és hogy társadalmi változást indítsunk el. Meg azért, hogy bemutassam azt az egyedülálló kosárfonó művészetet, amit már csak az abenaki rezervátumok legidősebb tagjai művelnek – párhuzamosan és egymásról nem tudva Kanadában és az Egyesült Államokban; hogy megmutassam azt a fájdalmasan fárasztó és gyönyörű folyamatot, ahogy a fakéreg lehántásától a vízrebocsátásáig elkészül egy abenaki kenu; hogy még egyszer elénekelhessem – megtaníthassam - az Odanak című dalt.

filmhu: Hogy történt, hogy annyi más törzsről korábban, míg a sajátjáról csak most készített filmet?

A.O. Az nem lehet, hogy elindulsz és elkezdesz a tieidről, saját magadról beszélni. Először a másikra kell gondolni.