Mivel önmagában meglehetősen kevés argumentatív erővel bír, hogy ki mindenki kushad le egy film előtt, tényszerűen közlöm: a kanadai film az idei cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb első játékfilmért járó Arany Kamera-díjat. Kunuk gigantikus opuszának megtekintése után hét-nyolc órával egy gondolat bánt engemet: lehetséges-e, hogy az évszázados legendák, mítoszok - melyeket először rögzítettek írásban az első inuit nyelven íródott forgatókönyben - tökéletesen összecsengenek a "mi", meglehetősen nyomorúságos, gyakran B-kategóriás fércfilmekben agyongyötört történeteinkkel? Nagyon valószínű. Ugyanakkor élek a gyanúperrel: Kunuk ravasz ember. Pontosan tudja, hogy 167 percen keresztül, bármilyen egzotikummal is bír a sarkvidéki élet, képtelenség lekötni a néző figyelmét olyan, az inuitok szemében bizonyára vaskos közhelyekkel, mint végtelen hómező, jégkunyhó-, szakszerűen: igloo-építés, extrém sportok (kutyaszán-hajtás), halászat, valamint bevezetés az inuit gasztronómia rejtelmeibe (rozmár-, rénszarvas-, nyúl-, fókahúskészítés, klopfolás). Ezért megkapjuk a magunkét: tradíció áthágása ergo szerelmi házasság, a visszautasítástól eszét vesztett férfi, gyermek születik, gondok a házasságban, semmi majré: a bigámia rendben, megérkezik a némber, szerelmi háromszög (menage a' trois), a second-hand woman-t a sógor is megkívánja. Balhé: a sógor - úgy tudtuk - monogám. Gyilkosság. Hősünk, Atanarjuat hosszú futása, amire mindig számíthatunk. Elfogy a fókafaggyú. Visszatérés. Nemes bosszú. Győzelem.

Zacharias Kunuk valamit nagyon tud: szerelem, csalás, féltékenység, megszakadt szív, bosszúvágy, remény ugyanúgy VAN a Kresz Géza utcában, mint a sarkvidéki inuitok háza táján. Egy valami nincsen: míg mi életünk végéig hurcoljuk revansvágyunkat, a toldozott-foltozott szerelmeket, a megunt szeretőket, és az évek során felhalmozott gyűlöletcsomagunkat, Kunuk filmjének hősei bebújnak az igloo-jukba, ott csücsül több generációnyi utálat és szenvedés, aztán fogják magukat, és szépen, közösen kiűzik magukból a Gonoszt. Ha már egyszer jól ráfáztak...

Összegyűlnek és van, amikor szó szerint jól összemelegednek a svéd Lukas Moodysson Együttlét című, mellbevágóan emberi vígjátékának hősei is. Elisabeth hiába mondogatja italozó, duhajkodó emberének: Hagyd ABBA!!!, a dúvad lekever neki egy nagyot. Irány a fivérrel a kommunába! 1975, Che Guevara a falon. Peace, make love, dont' war, flower, "Hé, 68!"-feeling, Marx és Engels, eredeti tőkefelhalmozás, le a multikkal. Elisabeth leszbikus cimborája bujtogatására öntudatára ébred: többé nem borotválja hónalját. Már ezért megérte... Modysson filmjének legfőbb tanulságai: 1., Örülj az ellenfél góljának! 2., Ne állítsd, hogy egy perc alatt nem fogsz elélvezni! 3., Sohase mondd, hogy vége!!!

Aggódva figyelem, hogy megettem flekkjeim javát, miközben "ámok" kategóriában futott még az olasz sorozatgyilkos, Roberto Succo. A francia Cédric Kahn nem csatlakozott a hadhoz. Sokkoló portrét festett egy, a nyolcvanas években pusztító szörnyszülöttről, akit nyomasztóan sikertelenül vett üldözőbe a francia rendőrség, hogy a szülei megölésén túl számtalan gyilkosságot, nemi erőszakot, rablótámadást elkövető pszichopatát majd bukszacsórás vádjával kaszlizzák dutyiba Olaszországban... Ilyesmit - a magyar rendőrségen kívül - csak a valóság produkálhat. Succo szerepében egy zseniális színész: Stefano Casetti. Anélkül, hogy kaszabolna vagy fegyvert rántana, egy "szimpla" diszkós jelenetben, a parkett ördögeként workshopot tartott "Amikor nem mozgáskoordinációs, hanem agyalapi problémák forognak fenn" munkacímmel. Mestermunka!!!