Angelo: Ikrek, 1950-es évekMindenki ismerte, műterme mintaszerűen állt a nagyérdemű szolgálatára. A portréfilm is onnan indít, hogy Capa, Brassai meg más művészjelöltek kalandos nyitásaihoz képest „Angelo mester” a húszas években szinte a giccs határán reklamírozta a közönség kedvenceit, giccsrózsákba komponálta, mondjuk, Fedák Sárit, fotogén aurába burkolta színészeinket, operistáinkat, balerináinkat s mindazokat, akik hajlandóak voltak jeles összegeket áldozni képi felmagasztalásukért. Már '26-táján olyan jól ment neki, hogy parallel négy műtermet üzemeltetett, a párizsiban világnagyságok vágták pózba magukat felvevőgépe előtt, „Angelo-divat” volt, Chaplin meg a világfilm nagyságai sem hagyták ki! Gyönyörűen fényelt, a szépből kihozta a még szebbet, a titokzatosból a misztikusat, elragadóan értett ahhoz, hogy állóképein sztárolja a filmcsillagokat, a pódium, a revü csodalényeit. Sok pénzt keresett és felettébb élvezte az extra jövedelem áldásos jutalmait.

Most akkor vegyük hozzá, hogy hagyatékából kiviláglik: virtuóz komponista + retusőr is volt. Fennmaradt olyan tengeri vihar „képe”, amelynek különféle elemeit parádésan összecsalva montírozta egy művé: viharzó ég, hánykódó vitorláshajó, vad óceáni hullámok, fények és árnyalatok, dinamika, a természet és a látómező stiláris felmagasztalása, vagyis olyasvalami, amit a gazdag polgárcsaládok szívesen látnak viszont szalonjaik díszhelyein. S az Angelo szignó „márkát” képviselt.

A szépből kihozta a még szebbet, a titokzatosból a misztikusat
Angelo: Poeta profana, 1962
Átvészelve a háborút, a Rákosi-féle „fordulat évét”, Angelo mester azon kapta magát, hogy államosítás örvén a nyakára küldtek két kutyaütő, becsületesnek nem mondható proletár amatőrt, pestiesen szólva „ezzel gebasz! - lőttek a minőségnek!”. Lőttek a műteremnek. Bohumil Hrabal tollára méltó helyzet, amelyet végigélni persze keserédes feladat. Angelo is hrabali módon vigasztalódott suttyomban: sötétkamra mélyén lényegében fotózás nélkül, labormásolási trükkökkel és vegyi eljárásokkal a szó szószerinti értelmében hozott létre szürreális kompozíciókat, képzeleti műveket, amelyek az ún. valóságra már nem is hajaztak. Nemhogy a szocreál lett itt megmajmolva, de a Susan Sontagon mélázó kései utódok is törhetik fejüket: mi legyen besorolásukkal...?     

Az efféle utólagos fölfedezésekről gondolnám: jótétemények. Kikerültek a kánonikus művészetbölcseleti definíciók köréből s most már nincs is szükségük besorolásukra. Egyszerűen „Angelo-opuszok”, akár tetszenek, akár nem.