Az angyal
A 70-es évek Argentínájában hatalmas szenzációt kavart Carlos Robledo Puch kézre kerítése. A dél-amerikai ország közvéleményét egyszerre sokkolta és felháborította, ugyanakkor le is nyűgözte, hogy az akkor húsz éves Puch arany fürtjei és ártatlan arca valójában egy végletekig elvetemült jellemet takar. A valós események alapján készült filmben Carlos piti tolvajként kezdi, aki csupán kedvtelésből tör be mások házába, lenyúl ezt-azt, de csak azért, hogy később elajándékozza, és még arra is időt szakít, hogy feltegyen egy kis zenét, és önfeledten táncoljon.
Viselkedése a szülei által is képviselt kispolgári életforma elleni kamasz lázadásnak tűnhet, az őt alakító Lorenzo Ferro lazaságával és tinisztáros külsőjével ügyesen elaltatja a gyanút, hogy itt valami komolyabbról lenne szó.
Csakhogy Carlos a szakmunkásképzőben összebarátkozik egyik osztálytársával, Ramonnal, aki aztán bemutatja az apjának, egy kiégett bűnözőnek. Az idősebb férfit lenyűgözi Carlos természetes tehetsége a besurranáshoz, így hármasban rablóbandát alakítanak. A betöréseik viszont egyszer sem mennek simán, Carlos pedig társát is meglepi a hidegvérű módszereivel – már első, esetlegesen történő gyilkolása is furcsa szituációba keveri őket, amihez foghatót ritkán látni a vásznon.
Luis Ortega rendező sokszor fekete-humorral kezeli ezeket a helyzeteket, de nem vicceli el a fiú tetteinek súlyosságát, Carlos vakmerősége mögött egyértelműen a pszichopatákra jellemző belső üresség sejlik fel. Ugyanakkor a film megpróbálja humanizálni is alanyát, ami Carlos társa iránt érzett vonzalmában nyilvánul meg, ez az érdekes ellentmondás viszont nem bontakozik ki teljesen. De Az angyal így is egy stílusosan elkészített, érdekes bűnügyi történet, ami akkor is magával ragad, ha eddig még sosem hallottál a ,,Fekete angyal” néven elhíresült gyilkosról.
A trafikos
Bruno Ganz egyik utolsó szerepében látható a német történelmi drámában. Az idén elhunyt svájci színész a szintén élete alkonyán járó Sigmund Freudot alakítja, és játéka a legnagyobb fénypontja a filmnek. Pedig a pszichoanalízis atyja egy kedves, bölcs öregként jelenik meg benne, aki szívesen osztogat életvezetési tanácsokat holmi szerelmi bánattal küszködő trafikos legényeknek is (ha azok előtte kubai szivarral lekenyerezik). A trafikos egy olyan coming-of-age történet, amiben az eljövendő korszak történetesen Európa legsötétebb időszaka lesz, ennek a súlya pedig teljesen agyonnyomja a vidékről Bécsbe érkező naiv, romlatlan lelkű fiú és a vurstliban megismert, könnyűvérű cseh lány románcát.
A szerelemben talán nincs szerencséje a fiatal Franznak, abban viszont igen, hogy édesanyja egy olyan trafikoshoz küldi fel a városba, aki lelkesen beavatja a fiút szakmájába. Ráadásul a neves pszichológus is pont hozzájuk jár szivarért, így egyből két apapótlék is rendelkezésre áll. Csakhogy az Anschluss előtt vagyunk, Bécsben egyre német-barátabb hangulat uralkodik, már a szomszéd hentes is horogkeresztes kitűzőt hord a hajtókája mögött. Nikolaus Leytner filmje sok mindenbe belekap, de egy jó pszichológussal ellentétben nem ás egyik téma mélyére sem, legyen szó a Franzot gyötrő szexuális vágyakról, valamint szorongástól fűtött álomképekről, vagy a rohamosan radikalizálódó osztrák társadalom lejtmenetéről.
Interjú Demeter Istvánnal, a filmfesztivál igazgatójával
Demeter István hosszú évek fontos szereplője Szolnok kulturális életének a TISZApART Mozi vezetőjeként és a filmfesztivál igazgatójaként is. A fesztivál 50. évfordulója kapcsán beszélgettünk vele az eddigi évekről és a jövőről is.
Idén ünnepli 50. évfordulóját ünnepli a szolnoki filmfesztivál. Sok változáson ment át az esemény, mit tart a legfontosabb állomásainak?
1969 volt az indulás éve, de az első időszak még tartogatott némi bizonytalanságot. Kezdetben két évente rendezték meg a képzőművészeti filmfesztivált és voltak hosszabb szünetek is. 1998-ban dőlt el, hogy legyen minden évben filmfesztivál, a képzőművészeti témát innentől minden páratlan évben tudományos tematika váltotta, és a közelmúltig ebben formában működött. Tavaly viszont kiegészítettük egy állandó nemzetközi nagyjátékfilmes kategóriával, amelyben a látványnak és az épített díszletnek fontos szerepe van, ekkor vette fel Alexandre Trauner, a híres magyar származású látványtervező nevét. A képzőművészet és a látványtervezés rokonságban áll, a legtöbb látványtervező képzőművészként indítja a pályáját. Úgy gondolom, így teljesedett ki igazán ez a fesztivál. A véletlen úgy hozta, hogy idén a múlt és a jelen is képviselve van a fesztiválon, tudományos év van, de közben 50. éves a képzőművészeti szemle, és itt van a látványtervezői szekció is. Mindezt egy gazdag filmes- és szakmai programmal ünnepeljük.
Hogyan került eredetileg kapcsolatba a fesztivállal?
1982-ben vettem részt először a fesztiválon, akkor még csak vendégként. Még nem laktam Szolnokon, de itt jártam a városban és hallottam, hogy van ez a képzőművészeti fesztivál és eljöttem megnézni. Már akkor is a Tisza Moziban voltak a vetítések, a szomszédos galériában, az egykori zsinagógában pedig nagy szakmai konferenciát tartottak a film és a képzőművészet kapcsolatáról. Nagyon megragadtak a gondolatok, amit a sok intelligens szakembertől hallottam, előremutató tervek születtek arról, hogyan lehetne a film segítségével a képzőművészetet minél szélesebb körben népszerűsíteni. Ráadásul éppen akkor halt meg Brezsnyev, nagy zavarodottság uralkodott a magyar médiában, a tévében csak szigorúan politika-mentes műsorok mehettek, ezért három napon keresztül a filmfesztivállal foglalkoztak. Lenyűgözött, hogy milyen rangos esemény van itt Szolnokon, hisz itt van az egész sajtó – utána persze kiderült, hogy általában közel sem övezte ekkora média-érdeklődés, de addigra már megfertőzött a dolog. 1988-ban dolgoztam először a fesztiválon, azóta tulajdonképpen a szervezés teljes munkája a vállamon nyugszik.
Mire a legbüszkébb az elmúlt évek munkájából?
Nagyon jó, hogy a fesztivál körül kialakult egy szellemi holdudvar. Jelen pillanatban ez hat-nyolc egyetemet, filmes- vagy művészeti képzést folytató kart jelent, de ide tartozik a Tudományos Akadémiával és a Magyar Művészeti Akadémiával való kapcsolat is. A fesztivál legnagyobb jelentőségének azt gondolom, hogy megteremti az értékek áramlásának lehetőségét, amiből szellemileg minden résztvevő, filmesek, művészek, tanárok, diákok és Szolnok városa is kölcsönösen gyarapszik. Fontos az is, hogy az évről-évre vetített filmek értékelése nem múlik el nyom nélkül, értékteremtő folyamat. A képzőművészeti vagy a tudományos filmek hazai története összecseng a fesztiváléval, az alapján fel lehet rajzolni egy térképet ezekről a filmes műfajokról, a szakmai történésekről.
Idén nyáron a fesztiválnak otthont adó Tisza Mozi is elismerést kapott, Európa 13 legjobb művész mozija közé választották. Minek köszönhető ez?
A Europa Cinemas keresi és díjazza az innovatív tevékenységet folytató művészmozikat. Ebbe a mezőnybe bekerülni önmagában is rang, azt pedig, hogy a cannes-i filmfesztiválra megjelenő kiadványukban közölték ezt a listát, még nagyobb elismerés számunkra. Elsősorban mozi vagyunk, de közösségi, kulturális térként is működünk. Napi tíz előadást tartunk, az összes film hatvan százaléka európai és művészfilm. Minden hónapban nyílik itt képzőművészeti kiállítás, legalább két hetente koncerteket tartunk. Nyaranta ingyenes szabadtéri vetítéseket tartunk a mozi melletti Múzsák terén. Sok energiát fordítunk a fiatalokra is, filmes képzést tartunk nekik, és épül egy hangvágásra és gyakorlati oktatásra alkalmas stúdió is a mozi emeletén. Szeretnénk indítani egy YouTube csatornát is, amin művészfilmeket akarunk népszerűsíteni.
A Tisza Mozi
A fesztivál hosszú ideje része az életének, de jövőre nagy váltás jön, hiszen átadja a fesztivál igazgatói pozícióját lányának, Demeter Évának. Mennyire volt nehéz meghozni ezt a döntést?
Részben nehéz volt, nem is tudom, milyen lesz, ha eljön a következő fesztivál és már semmi dolgom nem lesz, vagycsak részfeladataim. Nagy teher, de nagy izgalom is ez a munka, mert tényleg jó látni a sok elégedett embert, aki itt van, és azt, hogy mennyire értékelik az erőfeszítést. Ugyanakkor be kell látni, hogyha az ember nagyon szeret valakit vagy valamit, egy idő után kénytelen elengedni, hadd boldoguljon tovább önállóan, így van ez a fesztivállal is. Még ha történetesen az ember lánya is az, aki tovább csinálja. Bízom abban, hogy új lendületet nyer a fesztivál és még legalább ötven évig, vagy azon túl is fent marad, továbbra is sokaknak örömet okoz és őrzi az értékeket.
Hogyan látja ezt a jövőt, merre lesz érdemes tovább fejlődnie a fesztiválnak?
Ez a fesztivál több mint tíz éve elindult azon az úton, hogy szólítsuk meg a fiatalokat, minél többen legyenek itt a fesztiválon, vegyenek részt a programokon, és már a felkészülés időszakában is vonjuk be őket. A kapcsolat már megvan néhány egyetemmel, ezt kéne tovább erősíteni. Hosszú távú cél, hogy idővel a közép-európai régió fiatal filmeseinek legyen ez a fesztiválja, egy olyan innovatív esemény, amely nem csak leképezi a kulturális folyamatokat, hanem alakítja őket, hozzátesz a jövő filmszakmájához és filmes közéletéhez.
