A manga-rajzolóként, később animátorként tevékenykedő Satoshi Kon 1997-ben mutatta be első egészestését, a Perfect Blue-t. A skizoid behatásoktól sem mentes hallucinogén modern mese annyira „felnőtt” volt, hogy rögtön a legmagasabb korhatár-besorolást kapta. A mélylélektani vonal maradt a Millenium Actress-ben is, a Paranoia Agent szintén az útkeresők filmje lett, sőt a Satoshi-féle karácsonyi hajléktalan-mozi, a Tokiói keresztapák is sorsokba kapott. A legújabb Satoshi-film nem tér le a nyomvonalról. A biztosíték nemcsak a rendező személye, hanem maga az alapanyag is. A Velencei Filmfesztiválon debütált Paprika sztoriját a metafiction mester, Yasutaka Tsutsui jegyzi, a forgatókönyv a Paranoia Agent kiagyalójának kezén formálódott, a karakterekért Chihiro megálmodója a felelős.

A Paprika pengeélen táncolva egyensúlyoz álom és valóság között. Szereplői úgy ugrálnak a párhuzamos létek között, mintha csak a konyha és a szoba között ingáznának teljesen hétköznapi módon. Hősei nemcsak az életeket, de alakjukat, sőt személyiségüket is váltogatják. Mert az álomban mindent lehet, hát még a filmben, a számítógép kreálta mátrixról nem is beszélve. Mindazonáltal a mester nem egyszerűen a technika és a tudat alatti lét korlátlan lehetőségeivel él. Továbbgondol eggyel, s bevállalósan elkalandozik a rémálmok világába. Pergő frissességű képmixeiből vásári zsivajjal sorjáznak elő a torzszülöttek. Több gyerekszobányi grimaszoló játék ömlik ki a vászonvilágból, kinyit a rémségek kicsiny boltja, és nincs megállás, ezt az álmot álmodni kell. Áruló bohócok a reflektorfényben, titkos randevúk a mátrixban, mániákus diktátor és rémálom-faló szupercsaj az apokalipszis küszöbén. A paranoia nem bűn, de a dilibogyó nem segít! Persze pánikra semmi ok, a lidércnyomás leghatásosabb oldószere a humor!

És terjed az álom, mint a kór

A Paprika sajátossága, hogy nagyon kell rá figyelni, mert olyan tempót diktál, ahol nincs idő pihenésre. A jó hír, hogy nagyon is lehet rá figyelni, mert olyan furmányosan van megszerkesztve, hogy az első másodpercben berántja a gyanútlan nézőt, és nem is engedi el egészen a vége főcímig. A videóklipek pontos és hatásos eszköztárát felhasználó színes, szélesvásznú szupertrip észrevétlenül emel be az anime-keresztapa flash-es világába, s máris nyakig ülünk az álmosfilmben. Túl az álommal „rokon műfaj” nagymesterei előtt történő kötelező tiszteletkörön, ahol a Tarzan, a Római vakáció és a Félelem és reszketés Las Vegasban filmtörténeti pillanatai idéződnek, máris az ötödik sebességre kapcsoltunk. A jövő Tokiójának hipermodern kutatóintézetéből elrabolnak egy álomolvasó gépet. A pszichoterápiában hasznosnak ígérkező kis ketyere azonban éppoly veszélyes, mint amennyire áldásos. A DC-mini nemcsak olvas, hanem ír is: átírja az álmokat. A kollektív rémálomból pedig egy ponton túl egyáltalán nem lehet felébredni. És terjed az álom, mint a kór. A szembenálló felek: az álmok védelmezői és a valóságmentő csapat. Utóbbiban egy nyugdíjkorhatár szélén álló professzor, egy bálnamérető gyereklelkű zseni, egy rémálmoktól szenvedő nyomozó meg egy gyakorlatias tudósnő. Szerencsére mindenki egy szuperhős Én-ről álmodik, s van, akinek ez meg is adatik. Hogy ki kicsoda, teljesen kiszámíthatatlan, hogy éppen valós vagy képzelt szörnyek erednek a nyomodba, igazi talány, de hogy a végén ki győz, az sejthető. Azért megéri kivárni!