Zenei utazás a népzene, a klezmer világában
filmhu: Mikor jártál először Magyarországon? Egyáltalán mi vezetett épp ebbe a kis országba?

Yale Strom: Először 1981-ben jöttem. Ez volt az első utam Közép-Kelet Európába. A klezmer zene után kutattam, amely tulajdonképpen ismeretlen számunkra, csak az öreg zsidó emberek emlékezetében él igazán. Magyarországon, főleg a keleti részén, igazi, élő klezmer forrásra akadtam. Találkozni szerettem volna a budapesti zsidó közösséggel, amely az egyik legnagyobb. Tagjai közül sokan a történelmi Magyarország különböző részeiből származnak, Szlovákiából, Erdélyből, Kárpátokból, s együtt nőttek fel a hagyományos jiddis népzenével.

filmhu: Az első utazás óta vissza-visszajársz Magyarországra. Mi ragadott meg ennek az országnak a kultúrájában?

Y. S.: Számomra az országokat a benne élő emberek teszik széppé. Sok barátom van itt, némelyiket már évtizedek óta ismerem. Láttam, ahogy változtak, ahogy a dolgok is átalakultak körülöttük. Az elmúlt évek alatt alkalmam volt megtapasztalni a keleti blokkban élők mentalitását. Láttam, milyen volt előtte, s milyen most, a demokrácia első éveiben. Ez szociológiailag, politikailag, művészileg is érdekes jelenség. Már nem mondhatom, hogy Európának ez a része ugyanaz, mint a nyolcvanas években volt, amikor még nem került az amerikai kultúra hatása alá. Amerika kultúrájában sok jó dolog van, de gagyit is exportál bőven, egy csomó szemetet. Mikor Pestre jövök, McDonalds-okat, Burger King-eket, multiplexeket és a zenei rádiók hirdetéseit látom, de még mindig érzem a régi európai kultúra lüktetését, ami tele van szabadsággal és liberális gondolatokkal. Az USA sokkal konzervatívabb, politikailag, még művészileg is, ezért rendkívül felüdítő idejönni, s hozzám hasonlóakkal találkozni, akik nyitottak az új művészeti kezdeményezések iránt, s esélyt adnak nekik.

filmhu: Honnan ismered az Egy ember Munkácsról főhősét, Jávori Ferencet?

Az Egy ember Munkácsról Jávori Ferenc (Budapest Klezmer Band) portréja
Y. S.: A késő nyolcvanas években, még a kommunizmusban, talán 88-89-ben találkoztunk először. A Bethlen Gábor téri Művelődési Házban játszottam, s ő eljött meghallgatni. A koncert után beszélgettünk, később már együtt dolgoztunk. Kapcsolatban maradtunk éveken keresztül, találkoztam a nővérével Los Angelesben, s amikor a múlt évben egy korábbi dokumentumfilmem meghívást kapott egy magyarországi zsidó fesztiválra, olyan dolgokról beszélgettünk, amik elgondolkodtattak. Mesélt a Munkácson töltött gyermekéveiről, az édesapjáról, s egy nagyon különleges roma emberről, Galambosi Gyuláról. Két roma barátom, Fátyol Tivadar és Rigó Sándor, említette már, hogy nagyon érdekes kapcsolat van keleten a klezmer és a roma zene között. Éreztem, hogy itt egy izgalmas történet van kialakulóban. Ekkor történt, hogy Újvári Judit producer eljött megnézni a Klezmer on the Fish Street című filmemet, amely az európai klezmer újjáéledésével foglalkozik, Lengyelországra fókuszálva. Beszélgetni kezdtünk a terveimről, s lassan kezdett kikristályosodni ez a magyar témájú filmötlet.

filmhu: Pontosan mikor történt ez?

Y. S.: Úgy emlékszem, múlt év októberében találkoztunk először, mikor itt jártam, s Judit április végén lépett velem újra kapcsolatba, amikor elég pénz összegyűlt a filmre. Feri is, én is nagyon elfoglaltak voltunk a nyáron, mindketten teljesen be voltunk táblázva. Ebbe a programba kellett beiktatni Munkácsot, Nagyszőlőst, s közben Budapesten is forgattunk.

filmhu: Mi volt a munkamódszered?

Mesélt a Munkácson töltött gyermekéveiről, az édesapjáról...
Y. S.: Az Egy ember Munkácsról tulajdonképpen zenei utazás a népzene, a klezmer világában, egyértelmű tehát, hogy sok zene lesz benne, kiváltképp élőzene, kitűnő zenészek tolmácsolásában. Az eltervezett beszélgetések és beállítások kellő alapot képeznek, de nem hagyom, hogy ezek kényszerítő erővel hassanak rám. Szeretem változatossá tenni az anyagot. Volt, hogy csak sétáltam az operatőrrel az utcán, megláttam valamit, s rögzítettük! Azt kell elkapni, ahogy az élet folyik. Az első pár forgatási nap után megkapod a válaszokat a kérdéseidre, kezded átlátni a filmet. Ahogy mondani szoktam, a forgatókönyv sokszor a film készítése közben íródik. Ha kérdezik, miről szól a film, általában nem tudok pontosan válaszolni. Egy játékfilmnél egyszerű: itt van az első oldal, s itt az utolsó, ez itt közte a történet. Egy dokumentumfilmnél soha nem ismered előre az interjúalanyok válaszait, s nem sejted, hogy mit találsz az úton. Néha, amikor azt hiszed, hogy valami érdekesre fogsz bukkanni, csalódnod kell, mert mégsem volt érdekes, vagy egyáltalán ott se volt. Ennél én sokkal flexibilisebb vagyok, s megyek az árral. Végül is a szerkesztés alatt alakítom ki a filmet. Szeretek sokat felvenni, s utána leborotválni a felesleget, hogy csak a lényeg maradjon.


filmhu: Mikor fejeződik be a munka?

Y. S.: Reméljük, hogy novemberben kész a film. Ez a határidő feltétele a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának, de a Duna Televízióval kötött szerződésünk szerint is ebben az évben kell elkészülni a filmnek. Ez nekem kicsit gyors, Amerikában általában több időt szentelünk egy dokumentumfilm összeszerkesztésére. Nagy a nyomás rajtam. Igyekszem a legjobbat kihozni magamból, amit csak tudok, s ha ezzel végeztünk, Judit elkezdi propagálni és fesztiválokra vinni a filmet. Rotterdamban van egy nagy dokumentumfilm-fesztivál januárban, fantasztikus lenne kijutni oda, de csodálatos lenne Berlinben is szerepelni, ezenkívül pedig rengeteg zsidó fesztivál van Amerikában és Európában is, amelyek érdeklődhetnek a film iránt.Nagyon szeretnénk, ha a televíziók műsorán is szerepelne az Egy ember Munkácsról.


filmhu: A filmkészítésen kívül fotózol, zenélsz és könyvet írsz. Melyik a legfontosabb?

Azt kell elkapni, ahogy az élet folyik
Y. S.: Ősszel jelenik meg a könyvem, ami igazi móka és kacagás volt írni. Egy utazó emlékiratai a kelet-európai zsidó kultúrában tett utazásáról. Arról az időszakról szól, amikor először jöttem Közép-Kelet Európába. Jogi egyetemre készültem, mégis inkább ide jöttem klezmert és zsidó kultúrát kutatni. A saját fotóimmal illusztráltam a kötetet, amely az élményeimen kívül tartalmazza a zenekutatásaim során lejegyzett kottákat, sőt néhány a feleségem által gyűjtött receptet is. Persze a zene a legrégebbi szerelem az életemben, nyolc éves korom óta tart. Nemrég 3500 ember előtt játszottam a Dohány utcai zsinagógában. Élveztem, ahogy az emberek arcára kiültek az érzéseik. Hatalmas energiák mozognak a zenészek között, amikor a zene nyelvén kommunikálnak egymással. Fantasztikus érzés egy művésznek, hogy embereket tud megmozgatni érzelmileg. A film pedig külön kedves a számomra, hiszen mi is a film? Fotográfia, történetmesélés, s természetesen vagy a zenéről szóló, vagy a zene segítségével előadott sztori. Vagyis három másik olyan művészeti ágat felhasználok benne, amiben szeretek dolgozni. Szerencsés vagyok, hogy csak a művészettel kell foglalkoznom.