Nem véletlenül szerepel a magyar címben csupa nagybetűvel az eredeti angol still szócska, Michael J. Fox életével kapcsolatban ugyanis minimum négy különböző jelentése van. Első körben nyilván azt akarja jelezni, az előrehaladott Parkinson-kórban szenvedő színész nemcsak aktívan itt van még közöttünk, de fontos munkát végez. A szó egy másik, ezzel összefüggő jelentése a mozdulatlanság, illetve annak hiánya, ami a szörnyű neurológiai betegség legismertebb tünetére, az akaratlan remegésre és kordinációs problémákra utal.
A still azonban arra a nyugodt, megállapodott élethelyzetre is rímel, amit Foxnak épp a személyes tragédián keresztül sikerült elérnie. Súlyosbodó állapota ellenére a színész nem adja fel a reményt és töretlenül hisz abban, nemcsak együtt lehet élni a betegséggel, de a boldogság is megtalálható. Az általa alapított kutatóintézet tovább dolgozik a Parkinson lehetséges gyógymódján, a színész pedig a romló egészségügyi állapota ellenére is a betegség kutatásának egyik legfontosabb szószólója.
Davis Guggenheim megkapóan nyílt és őszinte portréja nemcsak izgalmas sztorikkal összegzi Fox életrajzát, de közelről mutatja a színész betegséggel vívott mindennapi küzdelmeit. A STILL nem egyszerűen felrajzolja a pályaívet, de az egészet maga Fox narrálja, a rá jellemző könnyed humorral és egészséges öniróniával. A film gerincét a különféle sztorik adják, amit az alkotók remekül megtalált archív felvételekkel, illetve ezekhez forgatott illusztrációkkal kísérnek, ami olyan hatást kelt, mintha Fox fikciós filmjei és ikonikus szerepei valójában a privát életről szólnának.
A nagyrészt humoros, az ellentmondásokat és rossz döntéseket is vállaló visszatekintők azonban leginkább a jelen felől nézve kerülnek izgalmas fénytörésbe. A nehézkes pályakezdés vagy az elképesztő hírnév nyilván remek témák, a színész hozzáállása mégis akkor lesz igazán szimpatikus és példaértékű, mikor a betegséggel vívott mindennapi harcáról mesél. Az elesésekről, az arckifejezések elvesztéséről, a beszéd megváltozásáról, a csonttörésekről. Ezek ugyanis, ahogy a színész is elmondja, függetlenek a hírnévtől, pénztől, karriertől. Fox nem tesz úgy, mintha mindez nem lenne mélyen tragikus, de hitvallása szerint csak pozitív életfelfogással lehet mindezt túlélni. A STILL pedig annak a kézzel fogható példája, hogy ebben bizony nagyon is igaza van.
Mai analógiákkal nehezen körülírható, mennyire volt népszerű Michael J. Fox a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. Az 1961-ben született kanadai színész gyakorlatilag a semmiből került a Családi kötelékek egyik gyerekszerepébe, majd hamarosan már az ő karaktere köré írták az újabb epizódokat. Az 1982-ben, az országos lefedettségű NBC fő műsorsávjában futó sorozat eredetileg a hippi szülőkre fókuszált volna, ám a yuppie-karikatúra Alex igen hamar a nézők kedvence lett.
A kamaszfiú hamisítatlan konzervatív reagani értékei folyamatos összeütközésbe kerültek a liberális szülők felfogásával, ami a megnyíló helyzetkomikum mellett az akkor uralkodó korszellemre is tökéletesen rímelt. Alex népszerűsége azonban kisebb részben köszönhető csak az íróknak, az elsöprő siker egyértelműen Fox karizmatikus alakításához köthető. A színész vibráló energiája remekül passzolt az ambiciózus karakterhez, ráadásul könnyedén tudott a humor és dráma között váltani. Fox fantasztikus ütemérzéke és időzítése szavatolta a nevetést, miközben a felnőtté válással járó komolyabb dilemmákat is hitelesen tudta megmutatni.
A színészre persze nemcsak a nézők, de a szakma is gyorsan felfigyelt. Robert Zemeckis, aki A smaragd románca után Steven Spielberg producer segédletével épp az új filmjét készítette elő, mindenképpen őt akarta az időutazós filmje főszerepére. A többi pedig, ahogy mondani szokás, filmtörténelem. A Vissza a jövőbe a nyolcvanas évek egyik kulcsfilmje és alapvetése, ami nem mellesleg azonnal világsztár-státuszba emelte a Marty McFly szerepében brillírozó Foxot. A Családi kötelékek előtt néhány dollárból vegetáló, az álmait épp feladni készülő színész így hirtelen Hollywood egyik legkeresettebb arca lett.
A nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján Fox elképesztő ütemet diktált és amolyan önálló brand lett, de a szerepválasztásai nem igazán sikerültek. Természetes közvetlensége miatt minden figurát azonnal közel hozott a közönséghez, de hiába próbálkozott kitörni az izgága és vicces örök kamasz karakteréből, egyre inkább skatulyában találta magát. Bár a Parkinson tüneteit már 1991 környékén, sokkolóan fiatalon és gyakorlatilag épp a karrierje csúcsán tapasztalta, a betegségét sokáig titkolta és csak az ezredfordulón kezdett róla nyilvánosan beszélni.
Fox a filmben őszintén beszél arról a hosszú folyamatról, mennyire nehéz egyáltalán felfogni egy ilyen diagnózist. Az akkor huszonkilenc éves sztár először nem is akart tudomást venni a dologról, majd az alkoholhoz fordult, végül depresszióba esett. Az orvosa úgy fogalmazott, ezt a harcot biztosan el fogja veszíteni, hosszú távon a betegség nyer, nincs más alternatíva. Fox azonban végül ráeszmélt arra, hiába az elkerülhetetlen végeredmény, maga a meccs korántsem lefutott. A rendelkezésére álló időt ugyanis nagyon nem mindegy, mivel és kivel tölti.
A film pontosan e gondolatok miatt lesz sokkal több egy jól összerakott portrénál. A színész rajongói nyilván nem fognak csalódni, de ezen túl egy végtelenül szimpatikus ember küzdelme is kirajzolódik, ami mindenki számára hasznos tanulságokat tartogat. Fox példája ugyanis azt bizonyítja, a humor és önismeret segíthet a legnehezebb pillanatokban, a karrier pedig egy pillanat alatt összeomolhat, de a barátok és a család ott vannak. A STILL ennyiben tehát, hogy az angol szó még egy jelentését érintsük, nemcsak egy elképesztő életút másfél órás lepárlása, de a töretlen optimizmus és küzdeni akarás inspiráló példája is egyben.
A STILL az Apple TV+ streaming-szolgáltatón érhető el.
