Lehet-e hitelesen európai atmoszférát teremteni egy Észak-Amerikai faluban, ha a díszlet adott hozzá? Osztrák síparadicsomoktól elirigyelt bájjal épült fel nemrégen a Mont Tremblant lábánál egy település. Ő Québec egyik büszkesége: van kristálytiszta tó, kanadai erdő, apró házak színes tetővel föl a hegynek, „óváros” mozival, a falu közepén minilibegő, mely fel-le suhan a tarkaság és a simára nyírt pázsitfoltok fölött. Csak azt várta a hely, hogy történjen benne valami. A blues fesztivál kezdte. A több mint tíz éve minden júliusban ideözönlő blues rajongók ezrei is motiválták a főszervezőket, hogy itt és három héttel korábban teremtsenek új filmes hagyományt. A fiatal és mindenre elszánt François Rodrigue európai filmekről és nagy bizniszről álmodott. Partnerei Louis Plamondon, televíziós rendező és Daniaile Jarry Európa, Kanada és az Egyesült Államok filmiparát behatóan ismerni vélő producer, a fesztivál programjának meghatározó személyisége. Mellette informálisan, a fesztiválbizottságban pedig hivatalosan feltűnik még a Kanadában főként horrorfilmjei által ismertté és sikeressé vált magyar filmrendező, Mihalka György. 

A multikulturalitás, mint érték, alapvetően fontos nekünk. Idén Európa találkozott Észak-Amerikával, jövőre bővítünk – mondja a programigazgató -, és csak olyan filmeket válogattunk be, melyeknek jótékony hatásában hiszünk. Azt akarjuk, hogy mikor a néző kimegy a moziból, boldogabb legyen: vagy, mert olyan értékekben kapott megerősítést, melyek jó irányban mozdítják el az életét, vagy, mert egyszerűen nagyon jól szórakozott.

 

A közönség leginkább a Michael Caton-Jones Shooting Dogs című filmjéért lelkesedett
Huszonkilenc játékfilmet és tíz rövidfilmet láthattunk, összesen tizenöt országból. Ezen a fesztiválon a filmnézés és az azt követő érdekes magánbeszélgetések mellett még elenyészett a díjazás jelentősége. A közönség leginkább a Michael Caton-Jones Shooting Dogs című filmjéért lelkesedett, mely az 1994-es ruandai tömegmészárlást ezúttal egy brit pap (John Hurt) és fiatal tanár kollégája (Hugh Dancy) szempontjából meséli el. Ruandában a belga kormányzás sokáig a magasabb rendűvé címkézett Tutzikkal működött együtt, a Hutukat  figyelmen kívül hagyva. A politikai helyzet megváltozásával azonban, a Hutuk véres bosszút álltak, száz nap alatt egy millió Tutzit mészároltak le könyörtelenül az ENSZ békefenntartók passzív jelenlétében, majd kivonulásával. A közönség jól emlékszik az egy évvel korábban kanadai koprodukcióban készült Hotel Ruandára, mely ugyanezt a történetet dolgozza fel - egy életmentő Hutu szállodatulajdonos szemszögéből -, de úgy tűnik, a két film nem kioltja, hanem erősíti egymást. A közönség megtudott valamit és most még nyitottabb. Nem volt elég egy film ennek a nyers barbárságnak a megértésére, azoknak a képsoroknak a befogadására, mikor mi, hiába, kívülállóként, azt látjuk, hogy a védett iskolaépület, melyben ennivaló és gyógyszer ugyan nem volt, de pillanatnyi létbiztonságot jelentett a Hutuk éles machette-je ellen, egyszerre valamilyen elfogadhatatlan okból megnyílik, a jóltáplált ENSZ katonák kivonulnak rajta, és elszabadul a fekete pokol. Ebben a pokolban hasonló arcberendezésű, félmeztelen ruandaiak mészárolják egymást, csupán annyi különbség látszik köztük, hogy az egyiknél óriás kés van, a másiknál nincs. Ekkor merül fel a kérdés: nekem, mint helyszíni tanúnak, nem ruandainak, maradnom kell vagy mennem?

Michael Gaton-Jonest több órán át nem engedték le a színpadról, nagyon sok kérdést kapott a mai Ruandával kapcsolatban. A Shooting Dogs a párfilmjénél jobban egyéniesíti mindkét oldal szereplőit, nem jó és rossz masszát látunk, hanem ellentmondásos, életszerűbb karaktereket. Az idős és fiatal fehér szemszög is segített ahhoz, hogy a történetet közelebb engedje magához a nézőtér. Karlovy Varyban második helyre csúszott, de Tremblantban közönségdíjat nyert a film.

A legtöbb jegy előre a James Marsh The King című új filmjére kelt el. A Gael García Bernal rajongók most sem csalódtak. A 20 éves, haditengerészetből frissen leszerelt, apját kereső fiút megrendítő érzékenységgel és egyszerűséggel alakítja, a nézőt sokszor meglepve, hol magához vonva, hol elidegenítve. A fiú megtalálja az apját, akiről eddig csak nemrég elhunyt, mexikói édesanyjától hallott. A papa azonban újranősült, lelkészként egy vallási közösség, apaként egy kétgyerekes család feje. Talál-e bejáratot a fiú az apjához? A lánya iránt érzett szerelme, vagy az elfojtott agressziója az igazi? A film után csak döbbent csend.

Mintha egy másik világban készült volna Anne Feinsilber francia rendező első egészestés filmje, egy költői docu-western, mely a múlt egy furcsán ismerős hangján szólal meg. Cannes-ból hívták át Tremblantba a Requiem for Billy the Kid című, felejthetetlen atmoszférájú filmet. Harmincegy-néhány évvel Billy, a Kölyök után Kris Kristofferson ismét elvállalta a szerepet. Ő egy idős Billy, kísértet beszél a kamerába. A Kölyök összetett portréját kapjuk tőle, amit valahol az 1881-es hírhedt éjszaka, az 1973-as film és 2006-os nosztalgiánk között találunk. Hogy annak idején, Pat Garrett seriff lelőtte-e barátját, a huszonegy éves, törvényen kívüli Bonney-t, vagy a szóbeszédnek van igaza, és a Kölyök elszökött Mexikóba, kit érdekel ma már? Nevezetesen, Tom Sullivant, Lincoln county jelenlegi seriffjét, aki – mint a Requiemből megtudjuk – exhumáltatná Billy anyjának testét, hogy megbizonyosodjon róla, aki Billy sírjában fekszik, valóban ő. Először csak egyetlen erős érzés inspirált – meséli Anne Feinsilber – tudni akartam, hogy mindaz, ami a nosztalgiámat okozza, érvényes-e ma is. „Az idők változnak” – mondja a Peckinpah filmben Patt. „Az idők, lehet. De nem én” – válaszolja Billy. Ebből kiindulva gondoltam, hogy el lehet mesélni a Kölyök történetét egy kortárs, nem történelmi szemléletből is. A filmem hódolat a western műfajának és azoknak, akik ma is ezt az életmódot folytatják.

Költői docu-western
Anne Feinsilber: Requiem for Billy the Kid

Bonney és Rimbaud? Merész párhuzam. Az archetipikus lázadók különleges életükkel, kalandjaikkal legendát építettek maguk köré. Az egyik a fegyverét, a másik a tollát használta szenvedélyesen, de huszonegy évesen mindkettő szakított életpályájával. A Kris Kristofferson által felolvasott Rimbaud részletek és Claire Diterzi áradó zenéje újféle emléket tesz hozzá a 35 milliméteres, Új Mexikói tájképhez.

A DirtNap szintén egy elsőfilmes rendező munkája. D.B. Sweeney-t már húsz éve ismerjük színészként (A fájdalom kövei, Az éjszaka mélyén), de első rendezését egy vizsgázó egyetemista izgalmával fogadta. A film három mindennapi srácot követ egy könnyed, de számukra az életüket jelentő utazáson át, melyben megfér foci, sör, veszekedés és igaz(?) barátság. A történet hol mulatságos, hol szívet melengető (szeretne lenni), a film az álmok komédiája, az elveszett rock and roll-ambícióké, az egyetemi barátságokba fúródó feleségeké és gyerekeké, a meg nem értett szerencsejáték-vonzalmaké.  D.B. Sweeney, ha nem érte volna motorbaleset, most profi baseball játékos lenne. Csapatjátékos. Színészként, s most hozzá rendezőként, producerként, forgatókönyvíróként is csapatjátékos tud lenni. A közönség tudta, hogy az egyik srác a rendező, de vajon melyik? Nem nyomul előre, mert a barátság lényege éppen ez. Egy zenész, egy sportoló, egy intellektuel – a három közül az egyik biztosan te vagy. A barátok segítenek megtartani az egyetemista formádat, ők teszik érthetővé a világot, ha bajban vagy. Ha ezt elveszted, közelebb kerülsz a halálhoz – mondja Sweeney. Én jobban bíztam a színészekben, mint ahogy azt megszoktam a rendezőktől, s ez jót tett a filmnek. A Sundance után ez volt a DirtNap kanadai premierje. A közönség a második, sajtótájékoztatót követő vetítésre vevőbb volt, mint az elsőre. Talán, mert Sweeney nem várt egyszerűsége és őszinte, fontos kérdései adtak kulcsot a filmjéhez.

A fődíjas
Marcos Carnevale: Elsa es Fred
Akár québeci mozi is lehetne a Chicagoban a női főszerepeiért Silver Hugo díjat nyert német alkotás, Andreas Dresen Summer in Berlin című filmje. A keserédes mozi két nő (Inka Friedrich, Nadja Uhl) túlélésért folytatott napi küzdelmeit mutatja be egy nyáron át, Berlinben. Egy munkanélküli, gyermekét egyedül nevelő anya, és egy idősekhez eljáró ápolónő, a legjobb barátnők, egy házban laknak. Mindig a rossz férfit választják, baj van a gyerekkel és baj van a betegekkel is, de nem vesztik el humorukat, néha kifejezetten szexisek, és éjszakákat töltenek együtt egyikőjük erkélyén. Egy-két friss képi ötlet, a nők finom játéka, és a szeretetteljes rájuknézés nem engedi elfelejteni ezt a berlini balkont. Csöndes, életszagú film, végtelenül megengedő, nőpárti, a kanadai közönség magára ismert.

Láthattunk még más fesztiválokon elismert filmeket, mint Christina Comencinitől a legjobb külföldi film kategóriájában Oscar-jelölt La Bestia nel Cuore-t, a spanyol-német Obaba-t (Montxo Armendáriz), és a Cannes-i nyitófilmet, a Lemming-et (Dominik Moll).

Szerepeltek kakukktojás-alkotások is, mint az egy pszichoanalitikussal töltött spirituális utazástól inspirált svéd misztériumfilm (Björne Larson: Kill Your Darlings) Lolita Davidovitch és Andreas Wilson főszereplésével, a gyenge-viccelődő francia nyitófilm (Cristian Vincent: Quatre Étoiles) és a kelet-közép európai plakátjával egzotikumra éhes közönséget behozó Solidarnosty, Solidarnoty, mely Walesa-t és a Lengyel Kommunista Párt bukásának történetét volt hivatott bemutatni a tremblanti közönségnek 13 klasszikus kamerájából származó kisfilmen át. Vajon mit várhatunk mindettől egy olyan közegben, ahol a mozival szembeni kirakatban óriásfelirat vár: „Cowboy wanted”?

Esténként elveszítik az utcák Disney-jellegüket, és kis hegyi faluvá válnak. Nem letagadható az az érzéki öröm, amit a moziból kijőve a tó fölötti teraszon megivott sör, az erdő szaga, és a szabadtéri vetítésekre besétáló pompás szarvasok látványa jelent. Ha sikerül jövőre még jobb filmeket kapni (talán mi is küldünk), a Tremblanti Filmfesztivál kimondatlanul is a Sundance kiegészítőjévé, a független film képviselőjévé válhat. Ha nem, a tó másik oldalán felépült rezidenciájában üdülő Catherine Zeta-Jones és Michael Douglas vonzhat ide filmes világot.

Az egyik hangadó helyi napilap a program sokféleségét – véletlenszerűségét? - kifogásolja.
Szerintem Kanadának épp ez a szépsége: nem mondják meg, hogy mit kell gondolni. Olyanok a filmjeik, mint a közönségük: igazán vegyes, azt az érzést kelti, hogy idejött a világ, csak választanod kell.


Díjazott filmek:

Tremblant díj (helyi zsűri): Marcos Carnevale: Elsa es Fred (spanyol)
Közönség díj: Michael-Caton Jones: Shooting Dogs (angol-német)
Legjobb rövid: Hany Tamba’s: After Shave (libanon)