Dzsafar Panahi politikai nézetei és a szólásszabadság mellett következetesen kiálló filmjei miatt hosszú ideje az iráni rezsim célkeresztjében áll. 2010-ben hat év börtönbüntetésre ítélték, emellett húsz évre eltiltották a filmkészítéstől. Az ítéletet végül nem hajtották végre: két hónappal később óvadék ellenében szabadlábra került. 2022-ben azonban a hatóságok ismét léptek, és megpróbálták vele letöltetni a fennmaradó büntetést. Hét hónap elteltével szabadult, miután a börtönben éhségsztrájkba kezdett. A cannes-i filmfesztivál 2010 óta minden évben szimbolikusan üresen hagyott számára egy széket – akkor is, amikor alkotása nem szerepelt a hivatalos programban. Idén azonban újra személyesen is jelen lehetett, ráadásul a lehető legemblematikusabb pillanatban: filmje elnyerte az Arany Pálmát.
Kép a Csak egy baleset című filmből
A tiltás óta készült valamennyi munkájában maga is feltűnt, önreflexív módon vizsgálva a filmkészítés lehetőségeit, a művészi szabadság korlátozását és az iráni társadalom működését. A Csak egy baleset azonban visszatérést jelent a gyökerekhez, és egyúttal új korszak nyitányát is pályáján: Panahi ismét kizárólag a kamera mögül alkot, felhagy a dokumentarista metajátékkal, és figyelmét teljes egészében az iráni valóság felé fordítja. A nyílt kritika egy év börtönbüntetést és két év utazási tilalmat eredményezett számára.
A tőle megszokott módon egy véletlenszerű, apró eseményből bont ki morális és politikai jelentéseket. A Csak egy baleset nyitóképein Eghbal (Ebrahim Azizi) feleségével (Afssaneh Najmabadi) és kislányával (Delnaz Najafi) autózik éjszaka egy kivilágítatlan úton, amikor a jármű váratlanul lerobban. Szerencséjükre az autó egy kisebb, út menti garázsnál mond csődöt, ahol az egyik ott dolgozó segít újraindítani a járművet. Eközben Vahid (Vahid Mobasseri) - a hely egy másik alkalmazottja -, Eghbalban véli felismerni egykori kínvallatóját: a férfi műlába okozta jellegzetes csoszogás és nyikorgás felidézik benne a kihallgatások emlékét (az elítéltek szemét bekötötték, így sosem láthatták kínzóikat). Vahid nem habozik: Eghbal nyomába ered, elrabolja, és láthatóan addig nem nyugszik, amíg meg nem torolja a vele szemben elkövetett bűnöket. Ezt követően egykori börtöntársait is maga köré gyűjti, hogy együtt bizonyosodjanak meg arról, valóban a megfelelő ember került-e a kezükbe.
A film rejtélye két pilléren nyugszik: vajon valóban Eghbal volt-e a börtönbeli kihallgató, és az elszenvedők bosszút állnak-e tényleges vagy csupán vélt bűneiért. Panahi mesteri stratégiája abban rejlik, hogy ezeket a húsba vágó, morális dilemmákat már a nyitányban elülteti a nézőben, majd a cselekmény egészén át – egészen az utolsó pillanatig – megválaszolatlanul hagyja őket, élet és halál határán egyensúlyozva.
Az önbíráskodás filozófiai és etikai dimenziója végigvonul az alkotáson. Az író-rendező szelídebb és vérmesebb álláspontokat ütköztet: saját élményeire is alapozva, fajsúlyos, csontig hatoló monológokkal festi le az iráni börtönök poklát, máskor a megbocsátást szorgalmazó hangoknak enged teret. Teszi ezt olyan kimértséggel és ütemérzékkel, melynek hála mindkét oldal, az összes karakter frusztrációja és belső igazságkeresése átélhetővé válik. Járhat-e bűnösnek megbocsátás az elszenvedő részéről? Faraghat-e a megbocsátás hiánya bűnöst az elszenvedőből?
Kép a Csak egy baleset című filmből
„Olyan szörnnyé tettél, mint amilyen te is vagy” – veti oda egy ponton Vahid Eghbalnak, miután fordulnak a szerepkörök, és ő válik a domináns karakterré. A végzetes ciklikusságról, az oda-vissza ható folyamatok káros voltáról nemrég a filmen kívül is értekezett Panahi: „A társadalmam körülményei olyanok, hogy bárhonnan indulsz el, végül mindig ugyanoda térsz vissza – mintha nem létezne kiút” – mondta nemrég a Criterion Picks videósorozat vendégeként. Az ördögi kör vajon újraindul, vagy sikerül megtörni azt?
A Csak egy baleset sokszor egyetlen karakterre fókuszál, akit az operatőr Amin Jafari finoman követ a kamerájával: a feszültség ezekben a pillanatokban tetőzik igazán, hiszen a leglényegesebb történések rövid ideig kívül esnek a képen, vagy éppen egy kulcsfontosságú telefonhívás végét vagyunk kénytelenek kivárni. Panahi az információ átmeneti visszatartásával folyamatosan a székbe szegezi a nézőt. Máskor a sérelmektől fűtött, vérre szomjazó kitöréseket hosszú beállításban, statikus képpel kíséri. Az iráni rendező – akárcsak eddigi filmográfiájában – ezúttal sem hoz elhamarkodott, végső ítéletet, kérdésfeltevő attitűdje a dinamizmust nélkülöző képi világban nyer fizikai formát.
Más területen viszont erős kijelentéseket tesz. Miután tavaly Mohammad Raszulof munkája, A szent füge magja Németország jelöltjeként versenyzett az Oscar-gála legjobb nemzetközi film kategóriájában, idén a Csak egy baleset képviselheti a már jóval kevésbé burkolt, politikailag éles iráni filmek sorába tartozó alkotásokat – ez alkalommal Franciaország vállalta a „befogadó” szerepét. Panahi életműve nemcsak folyamatosan fejlődik, hanem egyre szűkülő térben válik egyre radikálisabbá.
Metaforái ebben a művében kiléptek árnyékukból, és többszöri ismétlésük által cseperedtek félreérthetetlen kinyilatkoztatásokká. A film többször is hangsúlyt helyez a fejkendő nélküli női alakokra, valamint egy kutya visszatérő szerepeltetésére, ami önmagában akár didaktikus hatást is kelthetne, a kontextus azonban árnyalja ezt az olvasatot. Ami normál esetben olcsó és ócska szájbarágás, az egy iráni filmben a legbátrabb tettek egyike: nyílt kiállás a cenzúra ellen, a művészi szabadság mellett.
Kép a Csak egy baleset című filmből
A rendszerszintű korrupcióból – amely jelentős mértékben felelős az Iránban uralkodó gazdasági válságért – is kapunk egy kis ízelítőt: a biztonsági őröktől a benzinkutason át egészen a kórházi nővérig mindenki ügyeskedik egy kis plusz betevő reményében. Egyikük sem velejéig romlott ember, karaktereiken keresztül csupán a társadalmi szabályokat felállító ideológia romlottsága sugárzik. Ez az elmúlt 47 év hatalmát lélegző és nyögő iráni nép látlelete.
A film egy különös road-movie-ként is működik: Vahid – a foglyul ejtett kínvallató társaságban – felkerekedik a kis furgonjával, és új tagokat szervez be küldetésének teljesítéséhez. A bosszúálló osztag tagja az esküvőjük napja előtt álló, öltönyben és menyasszonyi ruhában díszelgő Ali (Majid Panahi) és Goli (Hadis Pakbaten); fotósuk, Shiva (Mariam Afshari), aki éppen egy kreatív portrésorozat keretében örökíti meg a párt; valamint az ő exbarátja, Hamid (Mohammad Ali Elyasmehr). A közös trauma által egyesített csapat még fel is „fegyverkezik” útközben, egy gyógyszertárban beszerezve az akció sikerességéhez szükséges eszközöket.
A szedett-vedett társaság nemcsak arra alkalmas, hogy abszurditásánál fogva elegáns humort csempésszen a kőkemény drámába, hanem arra is, hogy a folyamatos perlekedéssel az emberek között eluralkodó bizalomvesztést és széthúzást is érzékeltesse. Vahidot, aki a hatalom megbosszulásának céljával érkezik, a vőlegény paranoiásan a hatalom egyik emberének véli. Később ironikus módon az önbíráskodó brigád kénytelen megállítani az egyik tagját, aki egymaga akar igazságot szolgáltatni. Az újonnan érkező figurák sorsa és motivációja nagyban eltér egymástól: a rendező ügyesen variál, ugyanis egyre vérszomjasabb és bosszúra éhesebb utasokkal tölti meg Vahid furgonját.
A Panahi-világban a zene helyett többnyire a zajok ritmusa teremti meg az atmoszférát. A rendező-forgatókönyvíró azonban most még magasabb szintre emelte a zörejek fontosságát, történetmesélő funkcióval ellátva őket. A nyugtalanság és a félelemérzet felhangosítására, illetve a teokratikus rezsim okozta sebek azonosítására és feltépésére csoszogó lépteket, és nyikorgó műlábat használ. A film végére pedig azt is sikerül elérnie, hogy bennünk, nézőkben is viszolygást keltsen, és a főhőssel együtt ébredjünk rá: az elnyomó rendszerek okozta trauma a halálig kísért, a végleges kiirtására nincsen lehetőség.
A szakmabeliek és kívülállók figyelmét egyaránt élvező, nagy presztízsű fesztiválok esetében – így az Oscar-gálán sem idegen jelenség –, hogy az aktuális világpolitikai helyzet befolyást gyakorol az elismerések odaítélésére. Az elmúlt időszakban kiújuló iráni helyzet, a több ezer halálos áldozatot követelő tüntetéshullámmal – bármennyire is szörnyű ezt kimondani – plusz krediteket jelenthet az egyébként is nagyszerű filmnek. Mióta a díjkiosztók – sok esetben – a szolidaritási gesztusok terepévé váltak, egyre nehezebb eldönteni, hogy egy-egy szakmai visszajelzés pontosan minek is szól. Akárhogy is, a Csak egy baleset honorálása nem csak egy baleset lenne.
A Csak egy baleset január 15-től látható a magyar mozikban a Cirko Film forgalmazásában.
