A járvány előtt szinte minden este színpadon álltál. Hogy viseled az elvonultságot?
Nagyon jól. Negyven éven keresztül havi huszonnégynél kevesebbszer sosem játszottam, még a vidéki korszakban sem. Most zárkózottan élek itt Alsóörsön, gyakorlatilag nem találkozok senkivel, csak a madarakkal, és Gáspár Sanyival, amikor éppen erre jár. Közben nyugdíjas lettem, foglalkozom a földdel, ások, ültetek, permetezek, metszek.
Szomjas Györggyel a Falfúrót követően is többször forgattál. Hogyan emlékszel rá?
Gyurival két évvel ezelőtt találkoztam utoljára, az utcán futottunk össze, remek formában volt. Én épp késésben voltam egy színházi próbáról, úgyhogy nagyon keveset tudtunk csak beszélni. Mesélt a filmterveiről, amik nem fértek bele a döntéshozók ízlésvilágába, mindig visszadobták a könyveit. Nagyon megrázott a halálhíre. Sokoldalú, intelligens, kiváló ember volt és nagyszerű rendező. Örülök, hogy ismerhettem. Pontosan tudta, hogy mi az, amit látni akar, de tapasztalatom szerint még jobban élvezte az írást és a vágást. Nagyon jó munkakapcsolata volt Grunwalsky Ferivel, aki hosszú éveken át az operatőre volt, lényegében a rendezést is együtt csinálták, a végén pedig Gyuri tette fel az i-re a pontot.
A színjátszást még egy amatőr színházi közegben kezdted. Hogyan kerültél annak idején a főiskolára?
A 70-es évek elején zajlott egy relatív politikai és kulturális nyitás, ami a színházi világra is hatással volt, elkezdték például fejleszteni az amatőr színházi mozgalmat is. Ennek folyományaként sok amatőr színészből, köztük Máté Gáborból, Gáspár Sándorból és belőlem is főiskolai hallgató, majd diplomás színművész lett. De a hivatalos munkám mellett mindig igyekeztem ledönteni a kőszínházi gondolkodásmód betonfalait. Ide tartoztak az olyan kültéri akcióim is, mint a Magyar Színész Automata, vagy Az éhezőművész, amiket Árkosi Árpáddal csináltunk. Ezek rövid, gondolatébresztő etűdök voltak, amiket az utcán vagy a Hajógyári szigeten adtam elő.
Szomjas György: Falfúró (1985)
Hogyan érintettek a Színház-és Filmművészeti Egyetemmel kapcsolatos hírek?
Az SZFE ügye csak a jéghegy csúcsa. Ebben az országban már hosszú ideje az oszd meg és uralkodj elve érvényesül, amit most sikerült beköltöztetni a színházi világba is. Nagyon rossz iránynak tartom. Az egyetemről annyit, hogy ami világszínvonalon működik, azon nem kell változtatni, felesleges. Azon kell változtatni, ami nem működik. Márpedig a mi országunknban van jónéhány ilyen dolog. Soha nem politizáltam, de a hazugság kultúráját nem tudom elfogadni. Színészként mindig azon voltam, hogy felhívjam a társadalom figyelmét az anomáliákra.
A főiskola alatt kerültél kapcsolatba a filmes világgal?
Tényi István diplomafilmje, az Uszodai tolvaj volt az első filmes munkám. Két filmrendező osztály futott, ha gyakorlatot vagy vizsgafilmet csináltak, éppen kéznél lévő színészekkel, azaz velünk tudtak dolgozni, így az a korosztály elég jól összenőtt. A főiskola akkoriban nagyon jó szellemiségű közeg volt, az egyik szombat esti bulin ismertem meg többek között Bódy Gábort is. Később a győri színházban megrendezte a Hamletet, Cserhalmi György játszotta a címszerepet, én pedig Horatiót. Az előadásból készült egy tévéfilm, Bódy Hamburgban megnyert vele egy tévéfesztivált, abból a díjból építette fel a stúdióját Münchenben. Többször viszont nem sikerült együtt dolgoznunk. Lett volna egy szerepem a Pszichében, de akkor már benne voltam egy másik filmben, több évszakon át zajló munka volt, ezért nem engedtek el.
Hogyan reagáltál, amikor fény derült Bódy ügynökmúltjára?
Elsőre nem is hittem el, kizárt dolognak tartottam, hogy beszervezték. De belegondolva, nagyon csapongó szellem volt, szerintem azért vállalhatta, hogy dolgozhasson, különben semmi sansza nem lett volna. Lehet, hogy az öngyilkosságában közrejátszott a bűntudat. A halála előtt egyszer összefutottunk a Margit körúton. Egy csinos zongorista hölgy volt vele, és be volt rúgva. Éppen igazoltatták a rendőrök, de nem volt nála személyi igazolvány, ezért én erősítettem meg a személyazonosságát. Akkoriban magasan jegyzett színész voltam, így végül elhitték nekem, hogy ő egy híres filmrendező és elengedték.
Jiří Menzel: Az én kis falum (1985)
A rendszerváltás előtt viszont neked is meggyűlt a bajod a hatóságokkal. Miért pécéztek ki?
Akkor indult a kálváriám, amikor kirúgtak minket a Győri Nemzeti Színházból. Győri születésű vagyok, de csak felnőtt fejjel tértem vissza, amikor Szikora János csapatával Pécsről a győri színházba szerződtettek minket. János kiváló közösségteremtő, Győrben Nádas Péter volt az egyik dramaturg, Morcsányi Géza a másik, lejárt hozzánk Konrád György, díszlettervezőként Nagy Bálint, és bedolgozott Rajk László is. Győr akkoriban erősen szocialista város volt, a helyi pártbizottságnak pedig nagyon nem tetszett, hogy a színházban kialakult egy ellenzéki góc.
1982 januárjában hirtelen közölték velünk, hogy szélnek eresztik az egész garnitúrát, hivatalosan költségvetési okokból, de lehetett tudni, hogy komoly politikai nyomás alatt volt a színház. Aznap este az egyik kolléga Zsiguliját vittem a szervizbe, de ittam előtte két deci ribizlibort. A rendőrök valószínűleg fülest kaptak, mert már vártak rám.
Mi történt, miután elkaptak?
Ittas vezetéssel próbáltak megzsarolni. Bevittek a győri elhárító központba, és felajánlották, hogy visszakaphatom a jogosítványom, csak információkat kell szolgáltassak cserébe. Mondtam nekik, hogy jogkövető állampolgár vagyok, semmilyen ellenzéki szervezetnek nem vagyok a tagja, de képtelen lennék besúgó lenni, nem úgy vagyok bekötve. A kihallgatótiszt erősen megfenyegetett, ha nem vállalom el, abból nagyon sok bajom származik majd, nem lesz nekem jó világ ebben az országban. Adott egy telefonszámot azzal, hogy ez 24 óráig él, ha meggondolom magam, hívjam fel. Nem gondoltam meg, de attól kezdve nem volt nyugalmam, tényleg mindenhol utánam nyúltak, ahová csak elért a kezük.
Milyen eszközökkel próbálták megkeseríteni az életed?
Fizikailag sosem bántottak, de állandó pszichológiai nyomás alatt tartottak. Kétszer is megpróbáltak visszarántani katonának, bevonták az útlevelemet, a baráti országokba is csak ideiglenes útlevéllel utazhattam ki. Szolnokon előfordult, hogy két civil ruhás megállított az utcán, kényszerítettek, hogy öntsem ki a táskám tartalmát egy kukára, máskor bejöttek a lakásba, lesöpörték a földre a könyvespolcot. Hosszú ideig még a barátaim előtt sem mertem őszintén beszélni, nem lehetett tudni, ki a besúgó közöttünk. Később kiderült, hogy az egyik öltözőtársam az volt, akit most nem szeretnék megnevezni, mert ez már a múlté.
Jiří Menzellel Az én kis falum forgatásán (fotó: Jiří Kučera)
Hogyan figyelt fel rád Jiří Menzel?
Az ismeretségünk régebbre nyúlik vissza, de egy vendégjáték alapozta meg a barátságunkat. Először a 70-es években, Gyarmati Lívia Minden szerdán című filmjét forgattuk együtt, ahol egy tánctanárt játszott, aztán Maár Gyula Felhőjátékában is szerepeltünk mindketten. Akkoriban még jól tudtam németül, így beszélgettünk, ha összetalálkoztunk például a Filmszemléken. 1984-ben a Katona József Színházzal a Stílusgyakorlatokat adtuk elő a prágai Činoherní klubban, ahol Jiří Menzel is gyakran rendezett. A darabban van egy bizonyos kaszás-jelenet az öreg paraszt és a suttyó között, utóbbit játszottam én. Menzel úrnak nagyon beakadt ez a jelenet.
A vendégjáték után ő is rendezett a Katonában, a Szarvaskirályban két héttel a bemutató előtt vettem át az egyik szerepet. Azon az őszön kaptam tőle egy filmforgatókönyvet, ez volt Az én kis falum. Még az életben nem röhögtem annyit forgatókönyvön, pedig ez csak egy nyersfordítás volt. Gondoltam, hogy nem véletlenül küldte el, de csak utána derült ki, hogy engem akar Otíknak. Tavasszal kimentem egy hétre Prágába a ruhapróbára, és próbafelvételeket is csináltunk. Megismerkedtem a filmbéli partneremmel, Marián Labudával is, aki egy remek humorú szlovák színész volt, jó barátságba kerültünk.
Milyen volt a kinti forgatás?
Valamikor május végén tudtuk csak elkezdeni, nagyon bonyolult helyzet volt, mert a Katonában nem akartak kiadni. Jiří eljött Budapestre, össze is veszett Zsámbéki Gáborral és Székely Gáborral. Végül külön engedéllyel mehettem ki. Menzelt közben otthon azért támadták, hogy minek egy magyar színészt iderángatni, amikor annyi kiváló cseh színész van. Kevés szövegem volt, de azt tényleg autentikusan, eredeti nyelven kellett mondanom. Fonetikusan, hallás után tanultam meg, a tolmácsom felmondta magnóra, én pedig a forgatás előtt hónapokig hallgattam a felvételt. Az akcentusom eltüntetésére kitaláltam, hogy protézist fogok bevenni a számba. Évszakváltásban forgattunk, nyáron hazajöttem, és rögtön megcsináltuk a Falfúrót Gyuriékkal, aztán mentem is vissza Prágába. Ilyen értelemben összecsúszott a két film.
Bán János és Marián Labuda Az én kis falumban
És mindkettő nagy fordulópontot is jelentett neked, hiszen egy Oscar-jelölt filmben szerepeltél, és a Falfúrót is meghívták számos fesztiválra, a Filmszemlén díjat is kaptál érte.
Így igaz, de ezzel kapcsolatban volt egy szívfájdalmam is. ‘86-ban összefutottam Cserhalmi Gyuri barátommal, aki megkérdezte, hogy milyen volt Montréal. Mondtam neki, hülye vagy Gyurka, milyen Montréal? Ekkor, egy hónappal később tudtam meg, hogy a Falfúró és az Én kis falum is egyszerre versenyzett a montreali filmfesztiválon, utóbbiért engem is jelöltek díjra. De mivel a korábban említett okokból nem voltam jóban a hatóságokkal, nem volt köztudomású, hogy Alsóörsön vagyok, és így hiába kerestek, pedig rendőröket is küldtek. Aztán az akkori filmügyi főigazgató ment ki helyettem a titkárnőjével.
Hogyan változtatta meg a viszonyodat a rendszerrel Az én kis falum Oscar-jelölése?
A kulturális berkekben nagy port kavart, így végül rehabilitáltak, véget ért a politikai üldöztetésem. Kaptam egy rendes útlevelet, hogy kimehessek az Oscar-gálára, de pénz nem járt hozzá, és akkoriban nem lehetett csak úgy valutát váltani Magyarországon. Az Oscar-gála idején közölték, hogy Jászai Mari-díjat kapok. Előtte hat éven keresztül hiába voltam felterjesztve rá mindig, de úgy látszik, azt gondolták, kínos lenne, ha előbb szerepelek egy Oscar-díjas filmben. Igen ám, de átvenni nem tudtam, mert akkor már Los Angelseben voltam. Végül miután hazaértem, a minisztérium egyik szobájában adták oda.
Honnan sikerült valutát keríteni az utazáshoz?
A szemle díjkiosztója után felmentünk Jancsó Miklóshoz, akit még főiskolás koromból ismertem. Összeszedtem a bátorságom, és mondtam neki: “Tanár úr, kéne nekem 3000 dollár, mert két hét múlva megyek az Academy Awards-ra. Garantálom, hogy utána visszaadom, mert a forgalmazó céggel úgy szerződtem, minden sajtótájékoztatóért 500 dollárt kapok, ezekből hat is lesz.” Ő nem szólt egy szót sem, hanem kihúzta a fiókot és elővett egy köteget. A tetején egy egydolláros, megnéztem, az igazi volt, alatta viszont csupa Népszabadságból kivágott kellékpénz volt összefogva. Kérdem tőle, hogy Miki bácsi, mit csináljak a kellékpénzekkel? Azt válaszolta: “Gondolj erősen arra, amire akarsz fiam, de én csak ezt tudom adni.”
Végső elkeseredésemben felhívtam egykori katonatársamat, Princz Gábort, aki a Nemzeti Bank külügyi osztályvezetője volt akkoriban. Bementem hozzá a pénzügyminisztériumba, ő pedig tudott 1000 dollárt szerezni igazgatói különengedéllyel. Odakint éltek barátaim, a szállás meg volt oldva, azt viszont nem akartam, hogy ha valaki a díjkiosztó utáni fogadáson meghív, akkor ne tudjam visszahívni. Akármi legyen, ezt nem engedhettem meg magamnak. Miután hazaértem, a pénzt maradéktalanul visszavittem a minisztériumnak.
Jiří Menzel és Bán János 2016-ban (fotó: Talabér Tamás)
Milyen volt az Oscar-gála?
Annyit tudtam összesen angolul mondani, hogy „Hi, nice to meet you.” Erre a magyar tolmács tanított meg odafele a limuzinban. Ő kint élt Los Angelesben, így amikor bevonultunk a vörös szőnyegen, folyamatosan ájuldozott, hogy itt van Richard Gere, ott meg Mel Gibson. Nem akarta elhinni, hogy nekem fogalmam sincs arról, hogy kicsodák, hiába mondtam, hogy nálunk nem játsszák a filmjeiket.
Ezután Csehszlovákiában, majd Csehországban és Szlovákiában is népszerű lettél. A kint forgatott filmjeid közül van olyan, ami itthon kevésbé ismert, de büszke vagy rájuk?
Amiket nagyon szeretek, az A milliós hétvége és az Albert, Albert. Nagyon nehéz, de élvezetes munkák voltak. Csehországban és Szlovákiában évente minimum hétszer levetítik az Én kis falumat a különböző tévécsatornák. Náluk a színház- és a filmművészet társadalmi presztízse nem változott a rendszerváltás után, a mai napig nagy az elismertsége. Ezt megtapasztaltam, amikor 2011-ben Trebbia Európai Díjat kaptam Prágában, Szlovákiában pedig a Dicsőség hídján helyezték el a táblámat.
Itthon is rengeteget dolgoztál, és az elmúlt években több fiatal rendező kisfilmjében is láthattunk. Szívesen forgatsz fiatal alkotókkal?
Inkább kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodnak, milyen a világlátásuk. A szakmát folyamatosan gyakorolni kell, de forgatni már annyira nem szeretek, mert egy 12 órás forgatás már nem nekem való. Az én időmben még szigorúan meg volt szabva a 8 órás munkaidő, leteltével a világosítók lekapcsolták a villanyt, művészi szándék ide-vagy oda.
