Báriséj

Ha azt hisszük, Bódis Kriszta dokumentumfilmje, a Báriséj kizárólag a roma nők problémáiról szól: tévedünk. A dokumentumfilmet a rendező különböző korosztályokhoz tartozó cigányasszonyok vallomásaiból állította össze, a filmet nézve mégis mintha az egyetemes nősorssal szembesülne a néző, pontosabban azokkal a nem éppen elhanyagolható problémákkal, melyek hajdan a feminista mozgalmat szülték. A „mozgalmat”, mely – kellő információ és tudásanyag híján – sokakban a mai napig tévképzetek és előítéletek tömegét generálja, jóllehet a számos huszadik századi identitás-elmélet közül az egyik csupán.

A kocsmafilozófia szerint a feminizmus nagyjából akkor vette kezdetét, amikor a nő először mondta a hálószobában, hogy „még”, és először esett gondolkodóba azon a konyhában, hogy miért és ki által írott/íratlan szabály, hogy miközben a férje halászik és vadászik, ő gyűjtögetni kénytelen. Mialatt Bódis szereplőit nézzük, lényegében a feminista filozófia első halk, félénk szirén hangjait is meghalljuk: talán még a Báriséj roma asszonyai sem veszik észre, hogy miként szólják el magukat, hogyan bukik ki belőlük időnként ösztönösen az emancipált nő, miközben persze buzgón hangoztatják férjeik előtt a nők férfiakkal szembeni alárendeltségét, a szüzesség és a hagyomány fontosságát, a férfi jogait vagy a házimunka iránti elkötelezettséget.

Bódis filmje két fő szálon fut – egyfelől női traccsparti, különböző roma famíliáknál tett „családlátogatás” (az asszonyok kisebb-nagyobb csoportokba, egy-két „feminista” hímmel megtámogatva kitárgyalják, hogy milyen is nőnek, férfinak lenni); másfelől pedig egy roma lagzi, vagyis az engedelmes, tisztelettudó, dolgos és természetesen szűz leány „jól megérdemelt jutalmának” képekben elmesélt története. Hogy a házasság valóban a „jól megérdemelt jutalom”-e, azt kell(ene) kihámoznunk a vallomásokból, a helyenként szívmelengetően vicces, ízes lovari nyelvvel tűzdelt párbeszédekből és freudi elszólásokból.

Miközben a férje halászik és vadászik, ő gyűjtögetni kénytelen

Egy néprajz órához hasonlóan témakörről-témakörre haladunk, a közös nevező az egyes etapok előtt mottókban is megfogalmazott női sors és életprogram: a szerelem, a szexualitás, a párválasztás, a férfi és a női nemi szerepek kérdései. A néprajzóra asszociáció nem véletlen: a nők – akárcsak egy szemináriumon – igazi steinmannok módjára mondják fel a tananyagot a jó jegyért, másképpen fogalmazva: „ápolják a roma hagyományt”. Azonban: a beszélgetés hevében magukról megfeledkezve olyan bomlasztó, ha tetszik „haladó” nézetek megfogalmazására ragadtatják magukat, mint például a férfi csalárdsága vagy hatalma felett érzett keserűség. (Az egyik lány az idősebbekkel száll vitába azt fejtegetvén, hogy az olyan férfit, aki kétszer-háromszor is félrelép, nem érdemes visszafogadni; egy másik korosztályhoz tartozó asszony a lánykérést egyenesen a lóvásárhoz hasonlítja; míg a nagymama korú matróna azon nézetének ad hangot, hogy, ha újra fiatal volna, nem valószínű, hogy ismét igába hajtaná a fejét.)

Bódis filmje pont azért olyan remek munka, mert bár problémafelvetése marginálisnak, egy bizonyos népcsoport asszonyaira vonatkozónak, így kuriózumnak és túlhaladottnak tűnik, valójában nem az, hiszen a hagyományos női szerepekhez való viszonyulás nem csupán a romákra vonatkozó belügy, hanem mindkét nemet érintő univerzális közügy. A Báriséj a hagyományőrző roma asszonyokon túl másról és másokról is beszél – a vallomások elszólásaiban a történelem látszik megelevenedni: a tradíció és a megszokás súlya alatt nyögő dédanyáink, nagyanyáink első, tétova, zavart, egyenlő bánásmód és mérce után sóvárgó gondolatai, mondatai és kifogásai valószínűleg valami hasonlóak lehettek.