A miértekre nehéz választ találni, de úgy tetszik, mintha a tematikai szempontok a minőségiek elé tolakodtak volna az előválogatáson: a zsűri következetesen kerülte a lét árnyékos oldalán bolyongó művek versenybe válogatását, a „végítéletfilmek” – legyenek azok az emberi psziché mélyére bukó vagy világméretű kataklizmát bemutató darabok – mindegyike pusztulásra ítéltetett.

Pedig akad köztük több is, mely figyelmet érdemel. A kimaradt filmek vezérdarabja, a tavalyi szemlén Beszélő fejek című munkájával a kísérleti filmek fődíját elnyerő Fliegauf Benedek Hypnosa az elmúlt év egyik legjelentősebb magyar kisfilmje. Már a Beszélő fejek alapján látszott, hogy Fliegauf tekintetét elsősorban az emberi lélek vetette árnyékok vonzzák, a Hypnos pedig csak megerősíti ezt a benyomást. A 35 mm-re forgott, 13 perces, mindössze hét beállítást tartalmazó film története egy kollektív hipnózis körül formálódik, rettentő, vulkánerejű indulatokat és szörnyű hazugságokat mutatva meg. A Hypnost a csak ritkán elhangzó, ám tűhegyesre fent tőmondatok intenzitása, a markáns vizuális stílus, a minden ízében centrírozott szerkezet és a precíz filmes utalásrendszer avatja becses darabbá. Rendkívül átgondolt opuszról van szó, melyet csak hajszál választ el attól, hogy valóban hipnotikus hatású legyen: a feltűnően hangsúlyosan kezelt keresztszimbolika direktsége árt egy ennyire finom áttételekkel dolgozó filmnek. A Hypnos kemény és kegyetlen film, lehet szeretni, lehet nem szeretni – de tudomást nem venni róla lehetetlen.

A Hypnos az emberi psziché marsbéli tájain játszódik, a kimaradt filmek másik igen becses darabja, az idei Budapesti Budapesti Függetlenfilm Szemlén megosztott első díjat nyert A mázlista (r.: Szénási Ákos) című négyperces viszont az Armageddon utáni földön. A világ végpusztulását csupán egyvalaki élte túl, a film az ő – szó szerint – szorult helyzetének minden érzelmet nélkülöző, ám vitriolos humorba pácolt monológja. A mázlista pimaszul egyszerű, ugyanakkor zseniális ötletre épül: tekinthetjük szimplán gegfilmnek és a hollywoodi világvége-filmeknek fityiszt mutató kortárs groteszknek is – akár így, akár úgy nézzük, mindenképpen üt.

A Budapesti Függetlenfilm Szemlén ugyancsak díjazott Slukk (r.: Légvári Dániel) is „végítélet-film”, bár itt nem a világ, hanem egy ember pusztulása a téma. A puritán szerkezetű, egy markáns férfiarc hosszan kitartott nagyközelijére épülő háromperces darab megint csak egy pofonegyszerű ötlet invenciózus megvalósítása.

A további kipontozott filmek között is szép számmal akad izgalmas darab. A napjaink testkultuszán ironizáló, vonalvezetésében itt-ott ugyan megbicsakló, de bizarr atmoszférájával és meglepő képeivel egyedi látásmódot sugalló Flakon (r.: Kedves Lili), a véletlendramaturgiára épülő történetét illetően ugyan kevéssé átgondolt, humorával és pazar svenkjeivel viszont megkapó Carla Barotti (r.: Vécsei Márton) vagy a Luc Besson Élethalálharcának ötletes parafrázisát nyújtó Uno (r.: Dyga Zsombor) mind értékes-érdekes, a szélesebb közönség figyelmére joggal számot tartó mű. És ez csak a jéghegy csúcsa, érdemes hát ellátogatni a Corvin fesztiválpalota tőszomszédságában lévő Kultiplexbe, ahol a kisjátékfilm-szekcióból kirostált darabokat vetítik.