A súlyosan traumatizált gyerekek azóta felnőttek, köztük Alexander is, aki 2015-ben döbbenten tapasztalja, hogy az őt bántalmazó idős férfi a mai napig gyerekeket tanít. A jómódú családapából előtörnek az elnyomott emlékek és válaszokat akar, Lyon befolyásos egyházi vezetője viszont nem nyújt neki segítséget. Az ügy nyilvánosságra kerül, egyre több áldozat csatlakozik Alexanderhez, és megalapítják a La Parole Libérée, azaz a Felszabadított Szó egyesületét, ami nem csak Peyrat áldozatait fogja össze, hanem harcot indít a molesztálási botrányokat eltussoló katolikus egyház ellen.
François Ozon: By the Grace of God (Fotó: Mars Films / Berlinale)
Az Isten kegyelmével berlini bemutatója nem csak az időzítés miatt fontos – az ügy első nagyobb tárgyalása 2019 márciusában lesz –, hanem mert olyan problémával foglalkozik, ami nem csak az áldozatok sorsát, hanem a katolikus egyház életét is alapvetően meghatározza. François Ozon végig tárgyilagos marad, pontról pontra mutatja be a még most is gyűrűző botrányt - filmjében nincsen drámai szembesítés vagy óriási fordulat, és a formai megoldások is végig letisztultak, lenyűgöző totáloktól és fájdalmas hegedűszótól mentesek.
A három kiemelt hős eltérő társadalmi osztályból származik, a temperamentumuk és az egészségügyi állapotuk is különbözik, de vállalják, hogy nyilvánosan beszélnek a zaklatásról. Ha nincs ez a közösen átélt gyerekkori trauma, talán sosem találkoznak újra. A több szálnak köszönhetően a felmerülő kérdések száma is megnő: vajon a bántalmazás után miért és hogyan marad az áldozat vallásos, milyen fizikai betegségeket, testi elváltozásokat tud okozni a trauma, mekkora felelőssége van a szülőnek, aki elfordítja a fejét, amikor pap puszit ad a gyereke arcára, és hogy van-e értelme vitába szállni a vallási vezetővel, aki a pedofíliát egy kalap alá veszi a homoszexualitással.
Könnyen lehet, hogy Francois Ozon filmje a márciusi tárgyalás körüli visszhangot is felerősíti, pláne, ha a Juliette Binoche által vezetett zsűri egy hét múlva díjjal jutalmazza gyorsaságát és a kockázatot, amit a témával vállalt.
François Ozon: By the Grace of God (Fotó: Jean-Claude Moireau via Berlinale)
Ahogy a francia rendező filmje is mutatja, Berlin sosem szűkölködik a súlyos témákban, ezt a vonalat erősíti tovább a mexikói Jayro Bustamante Tremors (magyarul Rengések) című filmje is, ami a Panorama szekcióban szerepel. Történetében a negyvenes, kétgyerekes jómódú családból származó Pablo elhagyja a feleségét, mert egy férfiba lesz szerelmes. A hír hallatán mélyen vallásos családja romokban hever, nyilvánvaló megvetés és undor mellett próbálják jobb belátásra bírni.
Pablonak nem csak a gyerekei láthatását kell kiharcolnia, de új életében, a szabad szellemű szerelme mellett sem találja a helyét. Bár szexualitásában végre önmaga lehet, felesége és a családja nyomására belevág egy költséges “gyógyító eljárásba”, ahol fizikai és mentális nyomással igyekeznek kiírtani belőle a homoszexualitást (angolul ‘pray away the gay’-nek is hívják ezt a jelenséget).
Jayro Bustamante: Tremors (Fotó: Tu Vas Voir / Berlinale)
Pablo személyisége kettészakad: a szerelem rövid, érzéki pillanatai mellett a gyerekei hiánya és a család felől érkező megvetés miatt a fájdalom lassan maga alá temeti. Homoszexualitást visszafordító terápiával az utóbbi időben két mainstream amerikai film is foglalkozott (New York most januárban csatlakozott ahhoz a 14 államhoz, ahol már illegális az ilyen terápia) - a Miseducation of Cameron Post-ot tavaly Karlovy Varyban láttuk, a Boy Erased című filmet pedig novemberben mutatták be az amerikai mozik, hazai forgalmazója egyelőre nincsen.
Amerikai társaihoz képest Jayro Bustamante nem a terápia kimenetelével foglalkozik, Pablo történetén keresztül sokkal inkább a szabad szerelmet elítélő, elvakult vallásosságot és a homoszexualitás gyógyításának abszurditását mutatja be. Ezekre az erős állításokra egy-egy egészen groteszk pillanattal is rávilágít, ilyen például Pablo új munkája a templomban, ahol mise közben egy bankkártya-leolvasóval gyűjti az adományokat, mögötte a felekezet magabiztos női vezetője, aki tévés hittérítők stílusában hirdeti az igét, a mise után pedig az oltár alatt szelfizget a rajongóival. Ezek az abszurd percek és a fullasztó hangulat teszi emlékezetessé a Tremors-t, ami megint csak azt támasztja alá, hogy a legkülönlegesebb filmek nem az Arany és Ezüst Medvékért harcoló hivatalos versenyprogramban vannak.
A filmeket a 69. Berlini Filmfesztiválon láttuk, tudósításunk folytatódik.
