Eliza Hittman: Never Rarely Sometimes Always (forrás: Berlinale)
Eliza Hittman végtelen empátiával, letisztult stílusban követi a lányok útját, ami különböző akadályokkal van kikövezve. A terhesség lelki vonulatát nem nagyítja fel, egy pillanatra se válik hiteltelenné, Autumn a teher nehézségeit inkább magában dolgozza fel. Kettőjük közül Skylar a cselekvő, a felmerülő problémák aktív megoldója, párosuk hasonló dinamika mentén működik, mint Cristian Mungiu Négy hónap, három hét, két nap című sötétebb hangulatú filmjében, ahol a Ceaucescu-diktatúra idején szintén a legjobb barátnő intézi az abortusz körüli súlyos teendőket, bár ott a főszerep is az övé, az illegális műtétet bevállaló barátnője csak mellékszereplő. A Never Rarely..-ben Autumn a látszólag passzív főhős, aki a manhattani abortuszklinikán a hosszas kérdőíven (ebből ered a film címe is, ami a négy féle válaszlehetőség) végigvezető, kedves konzulensnek mutatja ki először, milyen súlyos lelki traumát kell feldolgoznia.
Eliza Hittman: Never Rarely Sometimes Always (forrás: Berlinale)
A lányok az abortuszért szöknek át egy másik államba, pedig az otthoni körülmények önmagukban menekülésre adnak okot. A rideg családi körülmények, a munkalehetőségek hiánya és a férfiaknak való folyamatos kiszolgáltatottság a mindennapjaik része, de a rendező New Yorkot sem a lehetőségek színes, izgalmas városaként mutatja be, annál sokkal realistábban gondolkodik. A Times Square káoszába megérkező lányok itt sincsenek teljes biztonságban, a város hangos, idegen és más fajta veszélyeket rejt magában. A film egyik legnagyobb erénye, hogy nem kiáltvány akar lenni az abortusz mellett, inkább azokra az érzésekre és ingerekre fókuszál, melyeknek egy fiatal nőnek nap mint nap keresztül kell mennie, nem csak Amerikában, hanem a világ összes országában. Jó látni, hogy Jeremy Irons és zsűritársai is hasonlóan fontosnak tartották Eliza Hittman filmjét.
Bill Ross és Turner Ross: Bloody Nose, Empty Pockets (forrás: Berlinale)
Igazi felüdülés volt a súlyosabb témájú filmek között Bill és Turner Ross Bloody Nose, Empty Pockets (Vérző orr, üres zsebek) című dokumentumfilmje, főként azért, mert hagyományos értelemben nem is nevezhető annak. A testvérpár egy Las Vegas-i bár utolsó napját követi végig délutántól másnap hajnalig, mielőtt az végleg bezár. Az este során a kocsma összes törzsvendége megfordul a pultnál egy kis múltidézésre: van köztük bukott színész, háborús veterán, ausztrál csavargó, helyi transzvesztita sztár és exhippi is, és persze a két pultos, akik egymást váltják. Jönnek-mennek az emberek, a sztorizgatás közben lassan mindenki lerészegedik, múltbéli hibákon túllépve egymás nyakába borulnak, dőlnek a nevetéstől vagy depresszióba zuhanva kisétálnak az ajtón és többet vissza se jönnek. A kamera végig az arcokat fürkészi, az elkapott beszélgetésekből történetek állnak össze a kocsma vörös fényben úszó mikrouniverzumában, ahol évtizedekkel ezelőtt megállt az idő és csak a tévében bemondott hírek jelzik, hogy milyen évben járunk.
A film humorosan és meghatóan járja körül a személyes drámák, politikai állásfoglalások és meg nem valósult románcok sorát. Néha táncra perdülnek, teli torokból énekelnek vagy a pultra dőlve sírják ki magukból az elmúlt éveket. Közben végig azon gondolkodtam, hogy micsoda fantasztikus ajándéka a sorsnak, hogy a rendezők csak úgy besétáltak egy random bárba a sok közül, ahol csupa izgalmas karakter üldögélt, és akik hajlandóak voltak megosztani az életüket velük a kamera jelenlétében (az operatőrként funkcionáló rendezők többször látszódnak a bár mögötti tükörben). Aztán a vetítés után minden kitisztult: a cowboykalapban színpadra lépő testvérpár részletesen beszámolt arról, hogy egy casting során, tudatosan lettek összeválogatva a szereplők, szerte az egész államban.
Bill Ross és Turner Ross: Bloody Nose, Empty Pockets (forrás: Berlinale)
A történetek a sajátjaik, amiket máshol, más időben már sokszor elmeséltek, erre figyeltek fel a rendezők, és így állt össze a kitalált bár kitalált törzsközönsége (az estét nem is Las Vegasban, hanem New Orleans-ban rögzítettek). A dokumentumfilm eszközeit szabadon használják, végig fenntartva annak a látszatát, hogy egy valós történetet látunk. Engem, és szerintem a közönség jelentős százalékát tökéletesen sikerült átverniük, amiért csak dicsérni lehet őket. Minél hitelesebb keretben szerettek volna valódi történeteket elmesélni, miközben az amerikai kocsmák világát, a tipikus törzsközönség keresztmetszetét és az ország jelenlegi lelkiállapotát is meg akarták ragadni.
A sok sztori között a legnagyobb ívet a Michael nevű színész járja be, aki központi szereplőként elsőként érkezik és utolsónak távozik a helyről, de a kettő közt egyre inkább rátör a felismerés, hogy az egész életét és karrierjét ebben a bárban pazarolta el. Vidám, nosztalgikus iszákosként érkezik és megtörten, keserűen távozik, valószínűleg pont úgy, ahogy a való életben is tette.
Kelly Reichardt First Cow és Kitty Green The Assistant című filmje szintén kiváló amerikai filmek, amiket a fesztiválon láttunk.
