filmhu: Filmed szereplői olyan szellemi fogyatékosok, akik minden hiányosságuk ellenére egy valamit nagyon jól tudnak: mindenhol jó, de legjobb otthon. Mi izgatott ennyire a bosnyák menekültek történetében?
Németh Gábor Péter: A reménytelenség és az egész helyzet abszurditása. Nem is annyira izgatott, mint inkább felháborított, hogy huszonnyolc ember lassan tizenöt éve nálunk rekedt és senkinek sem hiányozik. Azért is kezdtünk el rajta dolgozni a kollegáimmal, hogy felkavarjuk az állóvizet. Titkon azt remélem, hogy ha be tudjuk mutatni ezeknek az embereknek az elkeseredettségét és vegetálását, hogy inkább nyomorognának otthon, mintsem idegen országban élvezzék a relatív jólétet, talán sikerül felhívnunk az illetékesek figyelmét arra, hogy ügyükben lépni kellene. Ha úgy vesszük a film nem más, mint egy kiáltvány.
filmhu: Mennyire volt egyszerű bejutni az egyes intézményekbe? A filmet nézve az volt az érzésem, hogy Debrecenben szívesebben fogadtak benneteket, mint Boszniában. 
Ha úgy vesszük a film nem más,
mint egy kiáltvány
Németh Gábor Péter
N. G. P.: Idehaza valóban sokkal egyszerűbb volt a forgatás, hiszen a BM illetékes munkatársai is elkövetnek mindent annak érdekében, hogy rendeződjön a menekültek helyzete. Így aztán a filmemben is eszközt láttak és nem ellenséget. A bosnyákokkal csak kicsit volt nehezebb, ők is a rendezésre törekszenek, ott inkább az információáramlás ütközött akadályokba. A legnehezebb a „főszereplő” Pandur családjával való egyezkedés és forgatás volt, leginkább azért, mert rajtuk az első pillanatban éreztük, hogy nem akarják, hogy a férfi náluk éljen. Minden megoldást támogatnak: a magyar-országi, vagy boszniai elhelyezést, csak ne az ő terhükre legyen. Ezt persze a kamerába nem mondták, de az ottlétünk alatt végig éreztették.
filmhu: A Végállomások után mi következik? Dolgozol már valamin?
