Könnyű tánclépésekkel vezet át a filmen a zene is, plasztikusan illeszkedve a történet szövetébe. Iglesias dallamai hol észrevétlenül kísérnek, hol finoman magukhoz ragadják a kezdeményezést. Mert maga Almodóvar is zenét szerzett, ritmussal kísérve az élet bonyolult, de tanulható tánclépéseit. Tempót diktált tehát, amit követni kellett, s ezzel nehezítette a munkát, de könnyebbé is tette annak, aki rá tudott hangolódni erre a képekben beszélő, elevenen lüktető valóságszimfóniára. S hogy minden szál „hangot kapjon”, Iglesias zenei képletei külön formálják hanggá a torreádornőt, a tetszhalott balerinát, a hősszerelmes ápolót s az írót. Ki-ki megkapja a maga motívumát. Lágyan tüzesedő spanyol dallamok váltják egymást szimfonikus hangzásokkal, szerepet kapnak könnyűszavú hegedűk és a tiszta operahangok.

Jól megfér egymás mellett a kamarazenekar és a flamenco gitáros, de még Harry Belafonte örökbecsű Cucurrucucú-ja (Caetano Veloso énekli) is új színekkel gazdagítja a zenész és a filmes koprodukcióját. Maga Almodóvar úgy jellemezte a film zenéjét, mint valamit, ami a magasba emel és a mélybe röpít, egész addig, míg önmagadra nem találsz, s többé már nem tudsz szabadulni a hatása alól.