filmhu: Épp Pécsről érkeztél, mit csinálsz ott?
Bogdán Árpád: Második éve járok oda romológia-pedagógia szakra. Amikor nagyjából finisébe ért a film, úgy gondoltam, ideje váltani. Persze nem teljesen hátrahagyni az előzőt, ami fontos volt, csak egy másik színtérre tenni a hangsúlyt.

filmhu:Nem ez az első egyetem, aminek nekifogtál.

B.Á.: A Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkás szakára is jártam, de azt különböző okok miatt abba kellett hagynom. Ez a második, ahol szerencsét próbálok.

filmhu:A szociális munkás és a pedagógus szakma eléggé hasonló.

B.Á.: Nekem mindig nehezen ment a rendszerben való létezés. Nem teljesíteni volt nehéz, hanem megfelelni szabályoknak. 14 éves koromig bentlakásos nevelőotthonban éltem, aminek még annyi kapcsolata sem volt a külvilággal, hogy kijártunk volna iskolába. A zárt közösség tagjain kívül szinte senkivel sem találkoztunk, így például nem tanultuk meg, hogyan kell más környezetben létezni, alkalmazkodni, szabályoknak megfelelni, és egyáltalán miért van szükség a szabályokra. Ezek technikai dolgok, de a középiskolában komoly gondokat okoztak. Ennek köszönhetően az érettségim is egy hosszú folyamat eredménye lett. Azután meg úgy szokás, hogy továbbtanul az ember. Szinte evidens volt, hogy ilyen háttérrel e két szakma felé orientálódik az ember. Érdekes, ebben a helyzetben fel sem merülnek a kreatív – színművészeti vagy iparművészeti – szakok, pedig nagyon sok hasonló múltú alkotót lehet később megtalálni ezeken a pályákon. Majdhogynem adott, hogy ha értelmes és érzékeny a gyerek, akkor biztosan szeretne segíteni a hasonló sorsúakon.

filmhu: Bármennyire kézenfekvő választás is volt a szociális pálya, te azért belekóstoltál az összes művészeti ágba.

B.Á.: Azt, hogy én író ember vagyok, nagyon kevesen tudják. Egy-két újságban, kötetben megjelentek verseim, de ennyi.

Milyen csöndekből, milyen néma kiáltásokból táplálkozik


filmhu:Magadnak azért írsz?

B.Á.: Igen, folyamatosan, de hogy valaki tud írni, meg tehetsége van az írott képalkotáshoz, az csak egy dolog. Azonkívül iszonyú türelmet, rutint, néha a kreativitáshoz közel nem lévő dolgokat követel meg az, hogy az ember napi szinten leüljön, és következetesen végigvigye, amiről beszélni akar. A festészettel is kacérkodom, de a naiv alkotók közé tartozom, nem sokat pepecselek. Ami gyorsan kiszalad belőlem, az kerül a papírra, vászonra, a többi meg bennem marad, hogy egyszer majd kezdek vele valamit. Talán…

filmhu: A színészet azért ezekhez képest egy kissé másfajta alkotóművészet.

B.Á.: Igen, mert az, hogy valami teremtődjön a színpadon, egész más erőket mozgat meg. Ott van rajtam kívül egy csomó ember, akikhez viszonyulok, és ők is hozzám. Az én eszköztáramhoz, megbízhatóságomhoz, pontosságomhoz. Plusz, a rendezőnek is van elképzelése arról, mit szeretne látni. Ha ez sem elég, még mindig ott a szöveg, amiben meg lehet kapaszkodni. A próbafolyamat pedig rendszeres időt feltételez, amiben megtalálod a helyed. Amit én bele tudok vinni az egészbe, az hogy minden erőmmel, tehetségemmel jelen vagyok. Felveszem a jelmezt, ami már maga a karakterbe bújtat – vagy öltöztet, ahogy tetszik, aztán már az én dolgom, hogy bele tudjak mászni a figurába.

filmhu:Ezek tetejébe még a film is belépett az életedbe. Egy József Attila-előadáshoz készítettél filmes hátteret.

B.Á.: Egy monodrámát vittem színre, ami József Attila utolsó hónapjainak egy fontos mozzanatát, a Flórával való kapcsolatát dolgozta fel. Az előadás olyan volt, mintha „József Attila” tarkójához egy filmvetítőt csatlakoztattak volna, és a vásznon megjelentek a gondolatai, hallucinációi, Flóra iránti vágyai, félelmei és a város, amiben élt. A film abban a rendszerezett káoszban egészet alkotott a színpadi jelenléttel együtt.

Egy kiállítás kapcsán kértek fel, hogy József Attila versei mellé találjak ki valami plusz dolgot. Illyés Gyuláné vagyis Flóra könyve ihletett meg. Ehhez azonban Flórának is meg kellett jelenni. A legalkalmasabbnak erre a film bizonyult. A filmet és az előadást azonban csak később sikerült megvalósítani, amikor alapítványi ösztöndíjasként Forgách András lett a tutorom. Vele koncentráltuk és alakítgattuk a forgatókönyvet. Mázlimra pont egy producer barátommal – nem pedig a hentessel – kezdtem el a megvalósítás problematikájáról beszélgetni, akinek aztán megtetszett az ötlet, s ennek kapcsán ismertem meg a Laokoon Filmet, akik most az első nagyjátékfilmemet, a Boldog új élet-et is gyártották.

Szeretnék újramagyarázni a mondatokat saját magamnak


filmhu:Mit jelentett neked az első filmed?

B.Á.: Az első forgatási napig kívülállóként kezeltem magam. Aznap hajnalban a Kelenföldi pályaudvaron tudatosodott bennem, hogy Árpi, te fogsz ideülni a padra, és neked kell megteremteni azt, amit József Attilától elvár az ember. Te jó ég! Én nagyon türelmetlen, izgága vagyok. Akkor még nem hittem el például a mozdulatlanság hitelességét, pedig az nagyon fontos. Színpadon is inkább azt szeretem, amikor a szavak izzanak, nem pedig a gesztikuláció és a mimika fejezi ki elsősorban a belső érzést. A forgatáson megtanultam, hogy az első az, hogy magadban kiiktasd a saját kontrolod, csak arra figyelj, hogyan teremtődik meg benned a szöveg, milyen csöndekből, milyen néma kiáltásokból táplálkozik – most szomorú szerepekről beszélek, mert én leginkább azokat szeretem. Ha ez a minimalizmus létrejön, sokkal több van a nézőre bízva. Direkt jelzések nélkül egyszerűbben és tisztábban le tud jönni, milyen is ez a figura és mit gondol.

filmhu: Szomorú szerepeket említettél, holott nagyon is vidám embernek látszol.

B.Á.: Sokszor ledöbbennek rajtam, mennyi humorral tálalom az életem, és nem értik, hogy akkor miért írok szomorú, sötét dolgokról. Pedig én nem tudok viccelni. Színpadon például egyáltalán nem megy. Arra sem bírtam rájönni, mi a fenéért nevetnek rajtam. Nyilván szóban nem fogom könnyeztető módon előadni a gyerekkorom, hanem kiragadok egy-két részletet, amit viszont ha megfordítasz, iszonyú dolgok tűnnek elő. Akinek van füle rá, meghallja. Például, gondolj bele: az intézetben, ahol olyan gyerekek élnek, akiket elválasztottak a szüleiktől, anyák napját ünnepelnek. A gyerekek szépen felöltöznek, kapnak egy szál tulipánt, és a nevelőnőjüknek, a konyhás és gazdaságis néninek el kell szavalni, hogy én kedves édesanyám, egyetlen virága életemnek… Ez így viccesnek hangzik, egészen addig, míg bele nem gondolsz a morbiditásába. Nagyon mulatságos jelenetet lehetne belőle faragni, de azt hiszem, akkor megúszná a néző, és nem venné a fáradságot, hogy mélyebben elgondolkodjon arról, mit is jelent ez annak a kissrácnak. Úgy hiszem, én a humorral mellékvágányra siklanék. Most végiggondoltam, hogy ha legközelebb forgatókönyvet írnék, lehetne-e humoros, és a válaszom: nem. Van még néhány történetem arról a világról, amiről a Boldog új élet is szól, és szeretném elmondani. Szeretnék újramagyarázni a mondatokat saját magamnak, és azoknak, akik nyitottak a kérdésekre, és akik maguk is szeretnének válaszokat megfogalmazni a saját kérdéseikre.

filmhu:A filmed tehát sokkal inkább ebből az indíttatásból született, mint a József Attila-film sikeréből.

B.Á.: Nagyon sok közös pontja van a kettőnek. Egyrészt egy állami gondozott gyermekre, akiből költő lett vagy lenne, szokás azt mondani, hogy József Attila-i sorsú. Valójában mindkét dolog a magányról, az árvaságról, az anya utáni áhítozásról – vagy tulajdonképpen valami utáni áhítozástól szól. Ez egyszerű fordításban lehetne József Attilát tipizáló sorsszerűség, de szerintem sokkal univerzálisabban is értelmezhető, mivel magányosnak, elhagyatottnak, szomorúnak nem csak mi szoktuk érezni magunkat, mindenkivel előfordulhat. 

filmhu:Ha megnézzük a film történetét, legalább ennyi érintőpontja van a saját életeddel is.

B.Á.: Nem tagadom, életrajzi elemekkel átszőtt történet. Most azt gondolom, csak az tud ilyen közvetlenül beszélni róla, aki maga is benne volt. A kiindulópont persze igaz, de ennyire elhagyatottnak mint a filmbeli fiú, én azért talán soha nem éreztem magam. Ha volt is ilyen negatív hangulatom, megpróbáltam lefordítani, például versben vagy rajzban. Én tovább tudtam lépni, azt hiszem, ellentétben a főhősömmel. Az ő tragédiája, hogy nem tud kapaszkodókat találni az életben. Pedig ezeket egy ilyen gyökértelen létezőnek magának kell megtalálnia. A film az ő lemondásáról szól. Mert bizony a kapaszkodók igényét észre kell vennie az embernek, ám ha már az igény sem merül fel, abból baj lehet. Teljesen magára marad, jórészt magát és valamennyire a társadalmat is okolható módon, és ekkor nyílnak meg a nagyon sötét történetek felé vezető kapuk.

Technikai fogódzók: mit csinál egy rendes ember a boldog új életben


filmhu: Ehhez képest mégis Boldog új élet a film címe.

B.Á.: Talán itt sikerült egy cseppnyi humort, egy kis cinikus árnyalatot csempészni a filmbe. Tudni kell, hogy amikor a gyerekeket kiengedik az intézetből, az érzékenyebb lelkű pedagógusok, akik aznap szintén emelkedett hangulatban vannak, és gazdagabban fújják magukra a parfümöt, lelkesen biztatják a 14 éves gyerekeket, hogy kikerültök a nagybetűs életbe, a magatok lábán fogtok állni, és boldog új élet kezdődik nektek. Elvégzitek az iskolát, jó munkátok, feleségetek, gyereketek lesz, rendes családotok, jó életetek. Erre utal a cím. A főszereplőnek ezt egyszer elmondhatták, mint ahogy nekem is, ám lehet, hogy ha nincs ott a nevelőanyám, talán én is úgy végzem, mint ez a fiú. Mert az élet, amire kaput nyitott az addig kényszerűen fogva tartó rendszer, egyáltalán nem olyan heppi.

filmhu:Szembesítés ez? Vagy szembesülés magaddal?

B.Á.: Két síkon mozog a film. A hétköznapi létezés időtlen, nincs jelentősége, a másik a gyerekkor, ami egy folyamatosan ismétlődő időben játszódik, és az elszakadás traumáját próbálja feldolgozni. Ilyen traumákkal szembenézni, és közben úgy feldolgozni, hogy ne akadályozó tényező legyen az újra átélt, jól-rosszul értelmezett emlékkép, az nagyon nehéz feladat. Hiszen onnantól kezdve az ember egyedül van. Technikai fogódzókat találhat, hogy mit csinál egy rendes ember a boldog új életben. De azok csak technikai fogódzók. A baj akkor kezdődik, ha nem tudja kibeszélni magából a dolgokat. Lehet, hogy elég egyszer-kétszer, és rájön arra, hogy ezt magától is meg tudja oldani, de ehhez néhányszor komolyan kell tudnia róla beszélni, és fel kell vállalnia az otthontalanság tényezőit. Nem elég az a gyűlölet, amivel megközelíti a problémát, mert nem segíti feldolgozni az őt ért sérülést. Ebben a világban mindenki megéli így vagy úgy az elszakadás traumáját. És mindig újramagyarázza magának, mindig pontosabban akarja megfogalmazni, érteni. Hogy mi ez? A filmem egy újabb történet, amin remélem, tudunk gondolkodni, és talán az empatikus készségünket is tágítja.

filmhu:Nem tartasz attól, hogy az emberek még mindig félnek szembenézni ilyesfajta dolgokkal?

B.Á.: Én egyetlen dologtól félek, úgy általában az életben. Hogy az emberek a közös dolgok, fontos események iránt közönyösek. Olyan dolgokról beszélek, amik itt vannak az orrunk előtt. Ha megaláznak valakit, ha segítségre szorul, csak azért, mert nem érint minket közvetlen az ő problémája, elmegyünk mellette. Észre sem vesszük, ha valaki kérdez valamit, és szeretne rá komoly választ kapni.