Jonathan Nassiter rendező négy éven át nyolc országban forgatta nagy felzúdulást kiváltó dokumentumát bortermelőkről, importőrökről, borkritikusokról és az ő kutyáikról. Bizony így teljes a sor, mert ezek az ugató és játékos háziállatok gyakran elszínezik azokat a joviális portrékat, amelyeket a világhírű borguruk megpróbálnak magukról kialakítani.

Apáról fiúra száll, ahogyan a szőlőtőkébe is beépül a föld íze
A film két pólus felől közelít a borkultúrához, az egyik oldalon vannak az európai őstermelők, neves és kevésbé ismert bordinasztiák, akiknek családfája éppúgy évszázadokra tekint vissza, mint a bortermelésük tradíciója. A másik oldalon az újvilág bormágnásai sorakoznak fel, Kalifornia déli lejtőin létrehozott hatalmas szőlőültetvények, a Napa-völgy urai, megalomániás terveikkel és évi 200-500 millió dolláros forgalmukkal. A Mondavi vagy a Staglin família alapítói úgy 1960 körül vetették meg lábukat San Francisco napsütötte domboldalain. Ők lettek napjaink bortermelésének keresztapái, egyikük büszkén meséli, hogy kerti bútoraik pontos hasonmásai annak, amit a Keresztapa című filmben láttak. Ezek a feltörekvő multik napjainkban felvásárolják a patinás európai bordinasztiákat. A helyi képviselőjük befolyása, irányítása mellett a nagy múltú francia vagy olasz borok elveszítik egyéni, specifikus ízüket. Bordeaux-i képviselőjük, a nagyhatalmú Michel Rolland mondja, hogy ők már ott vannak ugyanazzal az ízzel Chilétől az Egyesült Államokig, a nyugati parttól Magyarországig, sőt még tovább, egészen Ázsiáig. Közben önimádattal dagadó mellkassal és kifejezéstelen művigyorral arcán vezeti végig a filmkészítőket vállalati birodalmában, ahol a borkészítéshez használt tartályok mellett munkatársainak állandóan azt a tanácsot adja, hogy a készülő bort még „mikrooxidálni” kell. Mikor a rendező rákérdez, hogy ez mit is jelent, akkor látható zavarát leplezendő sokatmondóan felnevet, ám mi sosem tudhatjuk meg e kifejezés értelmét. A rendező segítségével viszont végigjárhatjuk azokat a burgundiai, toscanai vagy argentin bordinasztiákat, akik behódoltak az új borcézárok tőkeerős hada, Robert Mondavi vagy a Mouton-Rotschild vállalatóriás előtt. Ezek a megvett arisztokraták őseik fényképei előtt csendesen nosztalgiáznak a második világháborúban németekkel kollaborált nagyapjukról, a Mussolini imádatban vagy Perón kultuszban fürdő apjukról. A régi és új gazdagok bőszen dicsérik egymást, mialatt bizonytalan technikai eljárásokkal, színezéssel és más trükkökkel készítik uniformizált boraikat, amelyeket nagy tekintélyű borkóstolók (Robert Parker) vagy a Wine Spectator szaklap kritikusai pontoznak fel és le aszerint, hogy milyen viszonyban állnak éppen az adott borásszal.

Velük szemben a rendező felvonultatja a néhány hektáros bortermelők egyre fogyatkozó védseregét, akiknél a hagyomány apáról fiúra száll, ahogyan a szőlőtőkébe is beépül évtizedekig visszamenőleg a föld íze, a napfény ereje vagy az eső illata. Jól tudják, hogy görög-zsidó-keresztény kultúránkkal egyidős a borkultúránk, emlékezzünk csak Dionüszosz kultuszára. Mindez mára elveszítette eredeti tartalmát, a vallásos áhítatot, amellyel az ember a természethez és az éghajlathoz közelített, a filozófiát, amely összekapcsolta a bort a szerelemmel és az élvezettel. Az igazi bortermelők egy eltűnőben lévő világ, a költészet, az etikai elkötelezettség utolsó szamurájai. Csak reméljük, hogy kiáltásuk messze hallatszik.