Többnapos hulla bűzölög egy kartonpapír alatt az országút mellett. Amikor végre kiérkeznek a rendőrök a benzinkúthoz, nem a holttesttel foglalkoznak, azt felőlük felzabálhatják a kóbor kutyák, hanem a benzinért megállt titokzatos idegent kezdik zargatni, némi kenőpénzre fáj a foguk. Ha nem is érdekelt eddig a hetvenes évek Brazíliája, A titkosügynök egészen biztosan fel fogja kelteni az érdeklődésed iránta. Már az első jelenet hatásosan érzékelteti, milyen egy elnyomó rendszerben élni, mennyire abszurd szituációkat eredményezhet.
A Cannes-ban a legjobb rendező (Kleber Mendonça Filho) és a legjobb főszereplő (Wagner Moura) díját elnyert film a politikai thrillerekre jellemző labirintusszerű történetmesélést fejleszti a tökélyre. Nem traktál történelmi tényekkel, nevekkel, ráérősen, de mindig érdekfeszítően vezet be a katonai diktatúra mindennapjaiba, ahol a szokásos ügymenet része, hogy a folyóban végzik a nem kívánatos személyek. Azért van úgy, hogy nem tűnnek el nyomtalanul, a film számos, idővel egymásba gabalyodó történetszála közül az egyik egy cápa gyomrából kihúzott emberi lábbal kezdődik.
Brazília egyik legnagyobb sztárja, többek között a Narcosból ismert, titokzatos idegenként feltűnő Wagner Moura a minimalista színjátszás magasiskoláját mutatja be, az a kevés érzelem, amit megenged magának, háborgó mélységet, elkeseredettséget, ugyanakkor dacos élni akarást sejtet. Nem forradalmár, csupán egy hétköznapi ember, aki miután egyetemi kutatóként a hatalom célkeresztjébe került, menekülni kényszerül.
A titkosügynök az ő bujkálásának és túlélési kísérletének a története, de legalább annyira hangsúlyos a filmben a számkivetettek kicsiny közössége, ahol menedékre lel, és maga a város, a Brazília északkeleti részén fekvő Recife (itt született a rendező), amely, mintha ezzel is lázadna, a diktatúrában is képes megmaradni egy zsibongó, élettel teli helynek.
Filho újból és újból kilép a politikai thriller keretei közül, hagyja lélegezni, egyszerűen csak élni a szereplőit, hogy minél teljesebb portréját adja az embereknek és a helyeknek, és azt a ritka rendezői bravúrt hajtja végre, hogy ezekből az elkalandozásokból semmi nem érződik feleslegesnek, tempóvesztésnek, ellenkezőleg, a sok apró, kezdetben összefüggéstelennek tűnő részlet, a cápás rémálmokkal küzdő kisfiú, a helyi mozi vetítései, a menekülteknek segítő, pótanyaként viselkedő nő, Udo Kier német szabója, az angolai házaspár, vagy a film leginkább szürreális epizódja, az életre kelt emberi láb, idővel mind-mind egy nagy, lenyűgöző panorámaképpé állnak össze.
Szándékosan hív elő ellentmondásos érzelmeket a film: Recife karneváli forgataga arra csábít, hogy elmerüljünk benne – az operatőri munka egészen pazar –, ugyanakkor egyre erősebb jelzések is érkeznek, hogy erről a helyről menekülni kell, ha életben akarsz maradni. Filho kivételes komplexitással képes érzékeltetni az otthon, az addigi életünk kényszerű elhagyásának a tragédiáját.
Szerencsére a thriller nem csak egy jól csengő, nézőcsalogató címke a filmen, ahogy szorul a hurok a bujkáló férfi körül, úgy válik egyre fojtogatobbá A titkosügynök hangulata. Filho a városi üldözések feszültségteljes megkomponálásakor is mestermunkát végzett, és ráadásul olyan merész helyen vágja el a finálét, ügyesen játszva a nézői kíváncsisággal és elvárásokkal, amire egyetlen mai hollywoodi kollégája sem vetemedne. A titkosügynököt nyugodtan oda lehet helyezni Alan J. Pakula vagy Costa-Gavras legjobb politikai thrillerjei mellé.
A film felénél váratlanul elindított jelen idejű szál kezdetben szükségtelennek tűnt, kizökkentett a hetvenes évek hangulatából. De aztán ez is belesimul A titkosügynök sűrű szövetébe, és még tágabb tartományban ad lehetőséget a látottak értelmezésére. Marcello személyes történeten keresztül, a Cápa című Spielberg-klasszikust is felhasználva, hatásosan érvel Filho amellett, hogy a múlt szőnyeg alá söpört bűneivel, az egykori áldozatokat megbénító rémálmokkal foglalkozni kell a jelenben. Olyan sok méreg és keserűség halmozódott fel társadalmi szinten, hogy azzal valamit kezdeni kell, nem ürül ki magától a szervezetből.
Filho lenyűgözően részletgazdag és komplex thrillerje nemcsak az év egyik legjobb filmje, hanem – amennyire egy mozgókép erre képes lehet – vérátömlesztést is kínál a kivéreztetett társadalmaknak. Elsősorban a brazilnak, de nem csak annak. Azt szeretné, hogy egymást meghallgatva, segítve kellő erőt gyűjtsünk a múlt és a vele szétválaszthatatlanul összefonodó jelen feldolgozásához.
A titkosügynök bár nagyon erősen megragadja egy konkrét város szellemét, a benne bemutatott visszaélések nem kor- es helyspecifikusak, erre a rendező és a főszereplő is felhívta a figyelmet a vetítés utáni beszélgetésen, nyíltan beszéltek filmjük aktuálpolitikai vetületéről. És valóban, a széleskörű korrupció, az egyetemi autonómia felszámolása, a sajtószabadság korlátozása, vagy éppen a hatalom számára nemkívánatos személyek ellehetetlenítése a jelenben is a mindennapjaink része.
Filho nem ringat kényelmes illúziókba, hogy ez a sok igazságtalanság felszámolható, de arra ösztönöz, hogy igenis érdemes mindezt dokumentálni, a személyes történeteket érdemes továbbadni a későbbi generációknak. Azt állítja, az ismeretlentől való félelem, a nemtudás bénultsága a legrosszabb, lássuk minél tisztábban, mivel állunk szemben. Legyen az Spielberg Cápája a moziban, Marcellóra vadászó bérgyilkosok vagy éppen egy állampolgárait az ország elhagyására késztető autoriter rendszer.
A titkosügynök jövő februárban a magyar mozikban is látható lesz a Cirko Film forgalmazásában.
