Lubickolás a hullámvölgyben
Ellentétben más fesztiválokkal, ahol a szervezők és résztvevők tisztességesen megnyomják a végét, Cannes-ban az utolsó hétvége az általános kifulladás ideje. A sajtószobában már pénteken sem kell sorban állni a számítógépek előtt, esténként nem tölti meg több száz fesztiválnyik a népszerű Petit Majestic nevű csehót környező utcákat, a nagy sztárok már hazarepültek, a palotában dolgozó ajtónálló biztonságiak többet mosolyognak, és az utolsó napokban vetített versenyfilmek vörös szőnyeges vonulásai sem csábítanak annyi embert a Croisette-re, mint Tom Hanks vagy Halle Berry integetős-mosolygós mutatványai. A minden területen érezhető lassulás ellenére természetesen az utolsó napok is tökéletesen élvezhetők, sőt: az interjúalanyok ilyenkor sokkal nyugodtabbak, kedvesebbek, mert nem érzik azt a nyomást, amit a fesztivál közepén tetőző találgatás-hullám jelent. Idén Sofia Coppola szerda este vetített filmje volt az utolsó hullámszörfös a tarajos fesztiválhullámokon, a Marie Antoinette vegyes fogadtatása okozta hőzöngés azonban hamar levonult, és a filmet a jelek szerint a zsűri is hamar kitörölte emlékezetéből.
Tündérfajzat a labirintusban
A színészi alakításokat csoportokban értékelték
Pedro Almodovar dívái a Volver-ből |
Ismeretlen célok, eltérő eredmények
A faun labirintusa mellett akadt még az utolsó napokra kellemes és kellemetlen meglepetés egyaránt. Az előbbi kategóriába tartozik a Rendezők Kéthetében vetített Day Night Day Night, Julia Loktev rendhagyó New York-i terroristadrámája, melynek főhőse a Times Square-en akarja felrobbantani magát. A film minden pillanatában színen lévő, amatőr Luisa Williams megdöbbentő erővel és átéléssel alakítja a feladatra ismeretlen okból, ismeretlen cél érdekében vállalkozó fiatal lányt, akit maszkos alakok szállásolnak el egy hotelben és instruálnak egy nappal a tervezett merénylet előtt. Loktev filmje egyszerre nyújt hátborzongató, szomorú és revelációs élményt. Ez sajnos nem mondható el Nikolaj Khomeriki 977 című Solaris-átiratáról, melyet az Un certain regard szekció tűzött műsorára. Az egy moszkvai kutatóintézet kertjében és falai között játszódó történet abszurditása néhány jól eltalált figura játékából és a viselt fehér köpenyek látványából fakad, ám a semmibe révedő tekintetű, nagy dolgokat kutató figurák képtelenek kellő mélységet adni a filmnek. A film díszvetítésén már mindenki felállt, amikor az egy sornyi alkotó még mindig élénken hurrázott és tapsolt.
Mézeskalács és dezodor
Igaz, hogy az azonos szekcióban versenyző Taxidermia stábjából egyedül Pohárnok Gergely tért vissza a Riviérára az utolsó napokra, Hajdu Szabolcs és Kocsis Ágnes filmjeinek köszönhetően mégis erős volt a magyar jelenlét a záró hétvégén. A Rendezők Kéthetében vetített Fehér tenyér a rendező és csapata elmondása szerint nagyon kedvező fogadtatásra talált, a közönség hosszú tapssal és egy órás kérdésfolyammal ajándékozta meg a készítőket. A filmet Hajdu Szabolcs és a főszereplő Hajdu Miklós Zoltán (Uldi) mellett Pataki Ági és Kovács Gábor producerek is elkísérték, és szerencsére nem maradt otthon Török-Illyés Orsolya sem, a rendező felesége, aki Hajdu előkészületben lévő negyedik filmjének főszeplője lesz. A magyar pavilonban az alkotókon kívül megjelentek finom, ötletes reklámanyagok is: a Magyar Filmunió munkatársai tenyeret formázó, White Palms feliratú mézeskaláccsal népszerűsítették a filmet. Szintén stílusos volt a Friss levegő promóciós anyaga, egy felmatricázott dezodor, mellyel mindenki vidáman fújhatta önmagát és környezetét. A filmet elkísérő rendezőnő mellett a két főszereplő, Hegyi Izabella és Nyakó Júlia is otthonosan mozgott a Riviérán: míg Kocsis a filmjeit bemutató két szekció (Kritikusok Hete, Cinéfondation) programjai között rohangált alkotótársával és férjével, Andrea Robertivel, a színésznők a napozásban és ismerkedésben élték ki magukat: furcsán hangzik, de Zizi és Juli a forgatáson alig látták egymást, így számukra a cannes-i út volt az első igazi találkozás.
Derült égből filmrendezők
Díj nélkül utazott haza egy feledhetetlen alkotás, A faun labirintusának alkotógárdája |
Gipsy Queens
A fesztivál zárófilmje a két éve rendezői díjjal (Exils) jutalmazott Tony Gatlif újabb zenés látomásfilmje, a Transylvania volt, melyben egy olasz-francia lány (Asia Argento) Erdélybe utazik, hogy megtalálja kitoloncolt zenész-szerelmét, akitől mellesleg gyermeket vár, és az őt érő élmények hatására hamarosan átvedlik romává. Gatlif régóta foglalkozik cigány témája filmekkel, de ez nem segíti őt abban, hogy jobban megértse életvitelüket. A Transylvania színes-forgatagos feeling-film, melyben úgy vonulnak fel a táncosok és zenészek a lakótelepi házak között, mint az István, a királyban az Állami Népi Együttes tagjai. Egyesek szerint azért ezzel az alkotással zár Cannes, mert a film irtó jó, mások szerint személyessége miatt, a legelfogadhatóbb magyarázat azonban az, hogy a vásznon is megjelenő Palya Bea gyönyörűen énekel.