A rendező, Jiang Wen az erőteljes drámaiságot vaskos, népies humorral keveri, néha a bohózat elemeit is felhasználva. Ez a módszer a 60-as évekbeli csehszlovák filmgroteszkeket és Kusturica korai műveit juttatja eszünkbe. A foglyok és fogvatartóik között sok rokon vonást találunk, származásuk és életszemléletük átmenetileg erősebbnek bizonyul a hazafias frázisoknál, A hősi halálról, szamuráj módra szerzett dicsőségről fantáziáló japán hadifogolyról kiderül, ugyanolyan egyszerű paraszt, mint a kínai falucska lakói. A kíniak családtagként bánnak a két tússzal, meggyógyítják sérüléseiket, enni - inni adnak nekik, végül pedig hat szekér gabonáért cserébe felajánlják őket a megszálló hadseregnek. A japán hódítók fenyegető jelenléte mindvégig meghatározza a film hangulatát, amelyet ironikus eszközökkel ellenpontoznak, gondoljunk csak a katonazenekar ismételt masírozására vagy a tolmácsolás szellemes paródiájára. A befejező részben viszont a tragédia és a fekete humor sötét színei uralkodnak. A félreértések itt már végzetesek, az előítéletek,
a tévesen értelmezett becsületkódex a japánokat őrjöngő vadállattá változtatja, a közös falusi örömünnep a kínaiak értelmetlen lemészárlásába torkollik. A véres emlékeitől szabadulni képtelen Ma Dasan maga is gyilkos ámokfutóvá válik, Csang Kaj-sek tábornok hadbírósága pedig az amerikaiak közönyös tekintete mellett kivégezteti hősünket. Emlékezetes képsorok, a hatalom arca változhat, természete viszont nem. A filmet fekete-fehérben forgatták azt szimbolizálva, hogy a világot gyakran sematikusan, a jó és rossz ellentét párjában képzeljük el. Csak az élet zöld - mondják szereplőink távolról visszhangozva Goethe szavait, ezért az utolsó percben kiszíneződik a vászon, arra figyelmeztetve, hogy amit láttunk, az nem csak mozi.

A Kis Szenegál kényes témákat feszeget váltakozó sikerrel. Az idős özvegyember, Alloune az afrikai Gorée szigetén dolgozik a Rabszolgaság Történetének Múzeumában. Egyszer csak elindul Amerikába, hogy felkutassa az egykor rabszolgának eladott ősei leszármazottait, végül Harlem nyugati részén lévő szenegáli kolóniában rátalál rokonaira. Hősünk kénytelen leszámolni azzal az illúzióval, hogy a feketék egyenlőek és testvérként viselkednek egymással. A helybéli amerikaiak kiközösítik és lenézik az afrikaiakat.

A film az emberi kapcsolatok széles skáláján mutatja be az itt lakók hétköznapjait. A formális rokoni kötelékektől az anyaságig a főnök és beosztott kapcsolattól a szeretői viszonyig feltérképeződik a színesek mindennapi élete. Alloune makacsul kitart az otthonról hozott, hagyományos értékei és meggyőződése mellett, ezáltal a család, az összetartozás értékeit szembesíti a modern világ ridegségével és közömbösségével. Egy családi haláleset következtében aztán mindenki megváltozik, ráérezve a távoli rokon hitének igazságára. Sajnos a konfliktusok végig mesterkéltek, a modern és tradicionális világ ellentéte, a feketék előítélete a feketékkel szemben itt triviális közhelyek csupán.A befejezés pozitív fordulatai pedig művészileg és dramaturgiailag egyaránt hiteltelenek.Ami kárpótolhat bennünket, az a puritán stílus, a nagyszerű színészek, a fényképezés és különösen az arcok megvilágításának mesteri módja.

Mátyás Péter