De egy filmszemle nem csak az eseményszámba menő vetítésekből áll. A sajtótájékoztató szervezői büszkén lobogtatták azt a listát, amit mi is megkaptunk, miszerint összesen 140 rendező munkája vesz részt a szemlén idén. Ezekben vannak egyetemi vizsgafilmek, tudományos ismeretterjesztő filmek, dokumentumfilmek, már bemutatott nagyjátékfilmek és totálisan ismeretlen dolgok is, hiszen addig lövésünk sem lehet arról, egyáltalán miről szól egy film, amíg a katalógusba bele nem nézhettünk. Én még nem tudtam belenézni.
A legkisebb boszorka
Annak ellenére, hogy nem volt gálavetítés, a szemlének volt nyitóvetítése, Znamenák István Lázár Ervin-adaptációja, A legkisebb boszorka volt az első film, amit az Urániában bemutattak. És ha valaha úgy éreztem magam életemben, mint egy csehszlovák kisrealista komédiában, akkor ez a film vetítése alatt volt. Az amúgy is amatőr, kisköltségvetésű mesét sikerült úgy kiírni, hogy néha, minden rendszer nélkül elcsúszott rajta a hangsáv, a dialógusok és a zörejek késésel jöttek, de nem csak a hangsáv volt paff, hanem ezzel együtt a vizuális szűrők is elcsúsztak, a kékre színezett snittek a végére visszatértek realistábá, a blue box vetítés átlógott a következő jelenetbe, és így tovább. Az egésznek adott egy még szerencsétlenebb pofont, hogy a filmet a vágója mutatta be, és miután kicsörtetett 10 percnyi vetítés után, nem ő tért vissza, hanem az Uránia egyik munkatársa azzal, hogy a vetítést újra kell indítani, mert még állnak sorban jegyért és elromlott a pénztár. Abban a pillanatban körbenéztem és összesen tízen ültünk a Fábry teremben. És ahogy a Mennyország kapuja forgatásának első napján Michael Cimino, már az nyitóvetítésen csúszásban volt a Szemle.
Oké, oké, tényleg nem rendes dolog ezzel kezdeni a beszámolót. Egy marék lelkes ember filmet készít, egy marék lelkes ember megnézni, a technikai ördöge meg a kettő között beledöfi a vasvilláját a tervekbe. De A legkisebb boszorkány ettől annyira bizarr élmény lett, hogy elkezdtem élvezni. Az amúgy is szedett-vedett technikai megvalósítások és ordas spórolások ordítottak a vászonról, Anger Zsolt narrációja magyarázta el tulajdonképpen a cselekmény fontos részeit nekünk. Kedvencem az volt, ahogy Anger hangja hosszan taglalja, hogy a mesehőst megvajákolta a főboszorkány és ezért úgy érezte, hogy bilincsben vannak a lábai és egyre hunyná a le a szemét hogy aludjon, közben pedig azt látjuk hogy a színész elővesz, széthajtogat és magára vesz egy esőkabátot. Vagy amikor a narráció szerint hősünk táltosán vágtak a kaszák országában, ahol a föld kiegyenesített pengékből áll, ott azt látjuk, ahogy egyik színész a másikkal a hátán egy erdei sétányon kocog. Vagy az is már a camp határait súrólta, hogy minden idősebb női szerepet fiatal srácok játszottak, vagy hogy a sárkány és a hős harca egy néha belassított, ügyetlen birkózás volt. Vagy hogy egyszerűen annyira lehangoló a befejezése, hogy még felnőtt emberként is elszontyolodtam, pedig valami olyat láttam előtte 55 percig, amitől hahotázni volt kedvem. Znamenák Istvánnak egy másik filmje is ment a szemlén, ráadásul pont ez után, de azt gondoltam, hogy sok lesz már a jóból.
A szabadság keserű íze
Márai Sándor páréves nápolyi tartózkodását próbálja összefoglalni Gilberto Martinelli filmje. Igen, Gilberto Martinello, olasz állampolgár filmje. A szabadság keserű íze szereplői olaszul beszélnek, de még a Máraihoz közelálló magyarok is. És látszik is rajta, hogy Márairól a figyelem fokozatosan Nápoly felé terelődik a dokumentumfilmben is. Mondjuk meg is értem, Márai miért szerelmesedett bele, azoktól a tengerparti képektől én sem a mínusz tíz fokos Rákóczi úton voltam, de amikor egy olasz szakértő a film vége felé kimondja, hogy az író talán nem lett volna öngyilkos '89-ben San Diegóban, ha esetleg Nápolyban tudott volna maradni, akkor nem igazán értettem Martinello filmjének szándékát. Ráadásul a történetmesélésben fontos részleteket kihagy, egyik pillanatban még azt halljuk, hogy Márai nyomorban élt és nem tudta, miből fog majd valaha, pár perccel később pedig már kiadóknál házal, hogy a saját költségén kiadhassa a regényeit. Jó látni, hogy ennyi külföldi szakértő ismeri az író életének apró részleteit és motivációit, viszont én úgy éreztem, hogy a fontosokból kimaradtam.
A hópárduc talpra áll
Mivel már így is baromi sokat írtam, próbálok kifejezőbbre kapcsolni: A hópárduc talpra áll az idei Vad Magyarország. Sunyi módon a semmiből az élre törő dokumentumfilm marha érdekes szereplővel, világszínvonalú vizuális megvalósítással, tökéletesen felépített narratívával. Erőss Zsolt hegymászó-balesetben térdtől lefele elvesztette a lábát, de már a kórházi ágyon azt tervezi, hogyan fog visszatérni a mászáshoz. És visszatér! A tény annyira nem nagy meglepetés azoknak, akik mondjuk néztek híradókat tavaly, de ilyen keretek között kifejezetten izgalmas. Jó látni azt, hogy egy dokumentumfilmben valaki megtalálja a formát a tartalomhoz, megtalálja a módszert a célhoz és megtalálja a történetet az életben. Az pedig külön szuperjó, hogy - ezt nem tudom, szándékosan-e, de - a film végére igencsak ambivalensen néztem Erőssre. Lenyűgöző a "hallgatag székely" figurája, ahogy a felesége próbálja leírni, a mindent belül lerendező, optimista férfi aurája, de néha bele lehetett olvasni a személyiségének abba a részébe, ami a többi hegymászótársát erőlteti, hogy saját magának tudjon bizonyítani.
(Itt egy marha nagy zárójel. Nem gondolom azt, hogy Erőss ilyen az életben. Azt gondolom, hogy a film meghagyja az esélyt eldönteni azoknak, akik esetleg így gondolkodnak a hegymászásról, azaz semmiképpen sem úgy ábrázolja a főszereplőt, mint egy szentet, aki példát mutat, makulátlan és feddhetetlen. De az tény, hogy képes motiválni.)
De ennyit Erőssről és beszéljünk inkább Kollmann Andrásról, akinek a stábjánál erőteljesen életbelép a Bear Grylls-effektus. Azaz lehet, hogy a mászóknak sikerült 6000 méter fölé küzdeniük magukat hosszú napok árán, de az operatőrnek és a hangmérnöknek ezt egy nagy adag technikai felszereléssel kellett. Ettől a tényleg fantasztikus vágóképek még nagyobb löketet adnak az esztétikai élmény mellett. És a stáb nem csak a csúcsokon erőltette meg magát, hanem a kórház folyosóján, az uszodában, Erőss házában és minden lehetséges más helyszínen is. Esküszöm már nem tudom máshogy leírni: ezt a filmet baromi jó nézni, mert szép. És baromi jó nézni, mert érdekes.
Mivel csütörtökön csak az Urániában tartottak vetítéseket, és azok is kizárólag információsak voltak, ennyi a csütörtök, holnap folytatjuk a Toldiból mindenféle obskurus rövidfilmmel!
