Grófi szérű, nemzeti gödör

Jóleső érzés volt a Mammut zsúfolásig telt, hangos előcsarnokából beesni egy szinte teljesen üres, légkondícionált és hűvös vetítőterembe. Akkor már gondoltam, hogy jó helyen járok: dokumentumfilm-vetítések helyszínén. Az első nap levetített alkotások többnyire főiskolás filmek voltak; ezeket a közönség szinte teljes közönye kísérte. Mindenesetre az érdeklődés a második napon már jóval nagyobb volt.
Noha a magyar dokumentumfilm helyzete feltehetően azokon a témákon áll vagy bukik majd, amelyeket az ország határain belül megtalál, illetve ahogyan a magyar közelmúlt eseményeivel szembenéz, sok a Szemle első két napjának programjában szereplő film határon túli témákat dolgozott fel.
A II. főiskolás blokk dokumentumfilmjei mind Romániában készültek: erdélyi magyar, valamint román sorsok elevenedtek meg a hat doku kockáin. Bálint Arthur Asszony című filmjében két hargitai gazda mindennapjait vette nagyító alá. Az egyik férfi a kemény napi munkát azzal teszi mindkettőjük számára könnyebbé, hogy verseket farag, amelyek őket éneklik meg munka előtt, közben vagy után. Napi 10 óra filmnézés után kedvenc versikém soraiban már nem tudom őket nevükön nevezni : „Míg XY rajzol / YX majszol” – azaz hőseink egyike tájképeket készít, míg társa vacsorázik. Ezzel fény is derül a másik főszereplő rendhagyó szokására: költő társával ellentétben ő a rajzolásnak hódol. Grafit-rajzain – ugyanúgy, mint társa verseiben – azok a motívumok bukkannak fel, amelyek napjaikat tagolják. Szénaboglyák, tarlók, a munka utáni pihenés, az étkezések. A film készítői remek témát találtak, hiszen karaktereik rendelkeznek egy olyan, szokványosnak semmiképpen nem nevezhető tulajdonsággal, amely alkalmas arra, hogy a szereplők és életük viszonyát explicite ábrázolja. Akár a versfaragás, akár a rajzolás felől nézzük, mindkét esetben arról van szó, hogy önmagukat értelmezik ezeken keresztül. Ám mivel a rendező túlzottan nem feszegeti az alkotásaik valamint ezek tükrében kialakuló önkép viszonyát, a film puszta rögzítés marad. Az átütő témát a rendező nem dolgozza meg elég erősen …
Ugyanez az invenciózus, merész témakezelés hiányzik Izsák Ildikó Gróf Bethlen Anikó című dokujából is. A film ebben az esetben is kitűnő témát tálal: a Bethlen család kései leszármazottját, Bethlen Anikót kapja lencsevégre. Az idős, mozgássérült asszonyt néhány környékbeli nő gondozza, akik a „félig barátnő, félig inas” státuszban élnek házában. Kapcsolatuk is ennek megfelelően alakul. A ház úrnője kéréseiben (hozd ide ezt, tedd oda azt…) igyekszik ugyan az utasítás-parancsolás hangnemének határán táncolni, azaz nem kifejezett despotaként ugráltatja őket, társai azonban mozdulataikkal, gesztusaikkal folyamatosan életben tartják azt a feudális alárendeltségi viszonyt, amit pusztán a grófnő rangja hoz létre. Elsőrangú dokumentum-téma! A film azonban nem veszi célba a történet forró pontját. Nem világos, hogyan éli meg a grófnő saját, hajdani rangjának leértékelődését, miért játssza félig pimasz, félig baráti játékát társaival. Mimikájuk minden nyájasság ellenére sem tudja elrejteni, hogy a kapcsolat mélyén valami ősi, mondhatni középkori nemes-paraszt ellentét bújik meg. Éppen ezért bosszantó, hogy a film ezt a hallatlan érdekes, feszült relációt csak jelzésszerűen érinti ahelyett, hogy szálait kibontaná.
A délszláv konfliktus idején tinédzserkorú horvát zsoldosok háború utáni pszichés betegségeinek nyomába eredt A horvát szindróma című alkotás. Goda Krisztina rendező megrázó filmje jó érzékkel adagolja az újabb és újabb sokkoló részleteket, ügyesen megkerüli a vizuális érzelgősség csapdáit, és finoman bánik a súlyos traumákat elszenvedett szereplőivel is. Nem hallgat el, a lényeges pontokon kérdez, de interjúiban az alanyok szellemi rokkantságuk ellenére is emberekként lépnek elénk.
Gulyás János Szerves része a szellemtörténetnek – A Nemzet színháza (Második felvonás) című filmje a politikai csatározások kereszttüzébe került Nemzeti Színház sztorijának utóbbi két-három éves történetét idézi fel egy idáig ismeretlen szemszögből. Azokat a művészeket kereste fel a rendező, aki az eredetileg elképzelt, Bán Ferenc tervezte épület tereibe állított szobrokat készítették volna. A meg nem épült színház el nem készült, félbe maradt szobrainak születési folyamatát, az alkotás merőben személyes képeit Gulyás éles kontrasztba állítja azokkal a Híradó-inzertekkel, melyekben különböző politikusok semlegességre, objektivitásra vagy rendeltetésszerűségre hivatkozva tussolnak el, nyilatkoznak „bennfentes” magabiztossággal művészeti kérdésekben. A filmet nézve abban legalább megnyugodhatunk: szakmai kérdésekben azért még a művész az úr…