A társadalom szélein

Újabb tematikus egység jelent meg a Szemle előrehaladtával a programban: a börtönfilmek. A dokumentumfilm, amely mindig is erős szociális érzékenységgel viseltetett a társadalommal szemben, gyakran nyúl annak az elszigetelődött rétegnek a sorstörténetéhez, ahol alapvetően a kriminalizálódás határozza meg az emberek életpályáját. Nagy fokú érzékenység szükséges ennek a szociografikus területnek a helyes filmes feldolgozásához, mivel a megfelelő témakezelés mellett kétféle módon is el lehet véteni az irányt.
Az egyik esetben a rendező túl közel megy főszereplőjéhez, aminek eredményeképpen a film annyira szubjektív, bensőséges hangnemben mutatja meg őt, hogy bagatelizálódnak tettei, melyek börtönbe jutatták. A másik irány egy sorsnak a szenvtelen, vagy lekezelő, példabeszéddé váló prezentálása, amely kikerülhetetlenül morális konklúzióba torkollik. Mindkét lehetőség helytelenül azt feltételezi, hogy a rendezőnek is állást kell foglalnia egy embert tetteivel kapcsolatban.
Nyilvánvaló, hogy a filmnek semmiképpen sem szabad önjelölt törvényszék módjára újabb ítéletet alkotnia alanyáról! Ennek óriási morális felelősségét lehetetlen vállalni! Arra a dokumenumfilm-rendezőre, aki a börtön témájához nyúl, tulajdonképpen ugyanazok a kritériumok érvényesek, mint bármely más társadalmi témájú dokumentumfilm készítőjére. Előítéletek leépítéséhez, diszkriminált emberek integrálódásának elősegítéséhez járulhatnak hozzá esztétikai eszközeik segítségével, mégpedig a nézőnek újabb és újabb sorsok lehetőségének valamint érvényességének felvillantásán keresztül.
Azokat az embereket, akiket a büntetésvégrehajtás malmai megbélyegeztek, ez a tény szükségszerűen ki is ír a társadalom normálisnak mondott szeletéből. Valószínűleg emiatt kerülnek vissza a büntetett előéletűek mindig a falak közé. Ferenczi Gábor és Sós Ágnes …van a börtön, babám. című alkotása három szereplője életének egy olyan rövid, keretes szakaszát rögzíti, melynek kezdő- és végpontját egyaránt a börtön jelenti. A film a szabadulás képeivel indít: az őrök visszaadják a rabok leadott tárgyait, majd a három néhai fogvatartott – ügyes párhuzamos montázs segítségével – szinte együtt lép ki a börtönkapun az esti szürkületbe. Mind a pitiáner betörő, mind a alkalmi kőművesmunkákból megélni képtelen roma fiú, mind a lúzer tolvaj (aki, ha éppen dolgozik, cirkuszi statiszta) a normalizálódás útjára akar lépni. Munkát keresni, felhagyni a bűnözéssel, visszamenni a családhoz. A záró képek tanúsága szerint azonban ez egyiküknek sem sikerül. Fontos erénye a filmnek – és éppen ezzel tudja kikerülni a moralizálás csapdáját –, hogy felépítése egészen a végéig nem sugallja a tulajdonképpen tragikus befejezést. Nem ítéli filmes eszközeivel arra szereplőit, hogy azoknak törvényszerűen vissza kell kerülniük a fegyházba, inkább az egyéni sorsok belső szükségszerűségével magyarázza a „visszatérést”.
A Börtönfeleségek sajátos horizontot jelöl ki: a szabadlábon élő társak felől közelíti meg témáját. Vészi János filmje két olyan házaspárt választott ki, akik a két férfi börtönbüntetése alatt bennt az intézményben keltek egybe. Ismerkedés? Újsághirdetés útján. Részletek az egyik válaszlevélből: „Szia Kedves Ismeretlen! A Tina című újságban olvastam a hirdetésedet. Én egy komoly gondolkodású huszonhat éves nő vagyok. Olyan férfi ismeretségét keresem, aki egy komoly kapcsolatra vágyik…”. Ekkor a leendő feleség még nem tudja, hogy jövendőbelije büntetését tölti Vácon. A film a bizalom végső határait feszegető érzések létezését állítja. Mind a négy főszereplő halálosan biztos abban, hogy a kapcsolat ki fog tartani addig a pillanatig, amíg fizikailag is egy térben élhetnek majd tovább. Kontrasztot kap ugyan a két pár története a szabadulás időpontja miatt (a film készülésének pillanatában az egyik férfi 9 nap, a másik 10 év múlva kerül szabadlábra), de ez a mű is – a Ferenczi-Sós alkotáshoz hasonlóan – olyan autonóm személyekként kezeli szereplőit, akik szeretnek, vonzódnak, vágyódnak. Csakúgy, mint mi „szabad emberek”.
Hasonlóan periférikus helyzetben lévő emberek jelennek meg Zelki János A park című filmjében. Az idősek otthonának gondozottjait megjelenítő film váza egy idős néni odakerülésének epizódjára épül. Megismerjük 102 éves szobatársnőjét, akinek még mindig meg van a kellő adag humorérzéke utolsó éveinek túléléséhez. A rendező egy nyári mulatságot is belekomponál a filmbe, amely az otthon kertjében zajlik: az öregek a parkban egy nagy család tagjai…
Azok a művek, amelyek egy diszkreditált társadalmi csoport tagjait kísérlik meg visszahelyezni emberi mivoltukba, azaz a mindenkihez való hasonlóságukat hangsúlyozzák, sikeresen veszik a dokumentumfilmezés morális téren felmerülő akadályait. Akárcsak a három szóbanforgó film…