A film főszereplője Németh Kálmán táncművész, aki éppen 70 éves, a rendező hét éve ismerte meg, amikor első vizsgafilmjében szerepelt. A falu lakói, Józsi bácsi barátait amatőrök alakítják a Somló hegy körüli településeken élő nénik és bácsik, nyugdíjas klubokban, falubálokon, kocsmákban castingolta őket Dombrovszky Linda és Násztor Bence. Három főbb szerepet színészek játszák, a rendező alteregóját, azaz a film rendezőjét pedig Al Ghaoui Hesna alakítja.
A stáb
A hetvenest Hartung Dávid fényképezte, akivel Dombrovszky több sikeres image filmet készített és éppen egy dokumentumfilmen is együtt dolgoznak. A látványtervező Paráda Zsolt és Kutas Dia, az utómunkán Pap Levente vágóval és Dévényi Tamás hangmérnökkel dolgozik jelenleg is rendező. Blaumann Edit sok kreatív ötletet adott előkészítés és előforgatás során.
Filmhu: Mi inspirált ennek a történetnek a megfilmesítésére?
Dombrovszky Linda: Már a Filmművészetin poénkodás tárgya volt, hogy mindig öregemberek a főszereplőim, miközben a vizsgafilmekben általában fiatalok szerepelnek. Meg is kaptam ezt Filmszemléken, vizsgavetítéseken is: miért nem a saját generációm problémái foglalkoztatnak (szerelem, szex, esetleg homoszexualitás vagy erőszak)? Nem szándékos elzárkózás ez, de engem más érdekel. A testvéri viszonyok, gyerek-szülő kapcsolatok, amely történetekben vonz az a tekintet, amit a megélt idő csiszolt olyanra, nem pedig a pillanat gyönyöre. A Mediawave fesztiválon szkeccsfilm pályázatán nyertem Harmadnapon című diplomafilmemmel egy forgatókönyv-díjat, és ugyanitt Somogyi Gyuri is nyert a A hetvenessel. Itt már tudtunk egymásról. Azt hiszem a szkeccs 5 kisfilmjéből végül ez a 2 valósult meg. A hetvenest telitalálatnak éreztem, amikor elolvastam: humorral, csavaros történettel mesél az emberi élet létjogosultságáról, akár 70 felett.
Nézd meg Dombrovszky Linda Harmadnapon című filmjének előzetesét!
Filmhu: Mi volt a legjobb élményed a forgatás alatt?
D. L.: Ebben a filmben a fikciós és a dokumentumfilmes tudásunkat kapcsoltuk össze, és a film végére azt vettük észre, hogy szinte mindent kipróbáltunk: klasszikus dokumentumfilmes riporthelyzeteket, „leselkedő kamerás” cinema verité technikát, televíziós híradózást imitáló svenkes-zoomolós képsorokat, titokban bekapcsolt kamerát, telefonnal felvett youtube-os videózást, és klasszikus játékfilmezést. Ez az eklektikusság viszont nem öncélú a filmben, hanem a történet indokolja - és ez nagyon jó kísérlet volt, főként mert forgatás közben jöttek újabb és újabb ötletek. Játszottunk, szükség volt minden stábtag kreativitására és rugalmasságára, hiszen sokszor ellene dolgoztunk szándékosan mindannak, ami profi filmkészítés.
A stábra is nagyon büszke vagyok, mert sikerült az, ami a filmezésben az egyik legfontosabb: iszonyatosan élveztük, amit csinálunk, mindenki látta benne a kihívást, nagyon szerettük az egészet. Gyönyörű vidéken is voltunk, és azt hiszem a helyiek szeretete is jó hatással volt ránk.
Forgatás a szőlősben
Filmhu: Mi volt a legrosszabb élményed a forgatás alatt?
D. L.: A forgatáson nem emlékszem konkrét rossz élményre, ezek szerencsére törlődnek belőlem. Bizonyos nehézségek mindig vannak, de azok kellenek is. Talán annyi, hogy az esti beszélgetés, somlói borozás néha túl hosszúra nyúlt és nehéz volt a hajnali kelés.
Filmhu: Kiknek ajánladád A hetvenest?
{extrainfo} D. L.: Azoknak, akik megöregszenek egyszer.
Filmhu: Mi a kedvenc mondatod a filmből?
D. L.: „Sokan vagyunk.” Sánta Ferencnek van egy ilyen című novellája (Sokan voltunk, 1954), amely ugyanezt a témát érinti: az idős ember önkéntes visszavonulását az életből feleslegességének tudatában. Ez szerintem az egyik legtragikusabb dolog az életben az a gondolat, hogy úgy érzed, át kell adnod a helyed, mert a te időd letelt.
Filmhu: Mi fog meg a kisfilm műfajában?
D. L.: Sok fesztiválon voltam az elmúlt években, a kisfilm (nyilván hossza miatt elsősorban) nagyon népszerű műfaj külföldön, de itthon is ezt látom. Jó sokfélét látni egy blokkban, és ha valamelyik távol is áll az ízlésemtől, akkor sem egészestés szenvedés. TV-filmet még nem csináltam, de szeretnék a játékfilmem előtt, szerintem a filmkészítés építkezés.
A rendező középen, jobbra Kulcsár Tamás rendezőasszisztens
Filmhu: A forgatókönyvet nem te, hanem Somogyi György írta. Más volt úgy dolgozni, hogy kész könyvet kaptál kézhez?
D. L.: Persze. Nagyon jó dolog, ha jó a könyv. Természetesen folyamatosan változtak a dialógok, ahogy forgattunk, és a dokumentarista interjúk a helyiekkel is utólag kerültek bele, de szerencsére Gyuri rugalmas író, értettük egymást.
Filmhu: A hetvenes áldokumentumfilm. Ugyan kevés ilyen műfajú film készült eddig itthon, de azért erre is volt példa. Miért ezt a formát választottad? Melyik áldokumentumfilm a kedvenced?
D. L.: Egy kitalált történetet mesélünk el úgy, mintha igaz lenne. A leghitelesebb tehát úgy megcsinálni, mintha dokumentumfilm lenne, mert az a valóság leképezésére törekszik. Truffaut szerint a leghazugabb műfaj, mert meghamisítja a valóságot, miközben minden ízében úgy tesz, mintha igazi lenne - ezt a „tulajdonságát” használja ki az áldokumentumfilm. A civil szereplőkkel készített interjúkkal úgy teszünk, mintha a valóságból ragadtunk volna ki egy szeletet, filmnyelvileg is a dokumentumfilmes stílust idézzük, miközben egy szó nem igaz az egészből a mi kontextusunkba helyezve. Persze miközben csinálod, elhiszed, mint a játékfilmet is, a cél pedig nyilván az, hogy a néző is elhiggye. Nemzetközi vetítéseken erre van is esély, hiszen ott nem ismerik föl a helyszínt és a színészeket. Nagyon kíváncsi vagyok a fogadtatásra. Persze a film egy ponton átlépi a fikciós film határát, vagyis ott táncolunk a kettő között.
A magyar áldoksikat végignéztem (kilenc készült az én kutatásaim szerint), ebből írtam az SZFE-n a szakdolgozatomat, míg készültem a Hetvenesre. Kedvencem nincs, de mindegyikből ki tudnék emelni olyan motívumot, eszközt, ami inspirált. Az amerikai mockumentaryk pedig inkább a műfaj filmnyelvi eszközeit használják ki zsánerfilmekben (thrillerekben, horrorokban), ezek csak a stílust őrizték meg, nem az eredeti üzenetét, miszerint az áldokumentumfilm kihívása, hogy felnyissa a szemünket - lám, mindent elhiszünk, félrevezethetőek vagyunk. Ez a funkciója ma már azt hiszem idejétmúlt.
Nézd meg az Elsőszülött előzetesét!
Filmhu: Amatőrök és színészek is játszanak A hetvenesben. Nehéz volt összehozni a két típusú játékmódot?
D. L.: A filmnyelvi sokszínűség mellett ez az ötvözet volt a legnagyobb kihívás. Míg a hús-vér amatőrökkel valódi dokumentumfilmet forgattunk, amit aztán a megfelelő kontextusba helyeztünk vágás során, a színészekkel (a megírt szöveg ellenére) a civilségre és improvizatívságra kellett törekednünk. Mindennek az ellenkezőjét kellett csinálniuk, mint „normál” esetben. A szereplők nézhettek néha az optikába, a mikrofonosra, és örültem ha belebakiznak a szövegbe. Vicces volt forgatni.
Filmhu: Sok nagy magyar rendező - Sopsits Árpád, Bereményi Géza, Szász János - mellett dolgoztál asszisztensként. Az ott szerzett a tapasztalatokból milyen pozitívumokat tudsz hasznosítani, amikor a saját filmjeidet forgatod?
D. L.: A biztonságérzetet emelném ki, amit forgatás közben érzek. Ez bizonyosfajta rutinnal jön meg, amit annak köszönhetek, hogy sokat forgatok, nemcsak rendezőként. Emberileg is megszerettem őket, ami fontos nekem.
Filmhu: Filmed abszurd módon ábrázol egy fontos és kegyetlen témát. Neked a mindennapokban mennyire fontos a humor? Te mennyire fordulsz hozzá, amikor valamilyen probléma adódik az életedben?
D. L.: Nagyon fontosnak tartom a humort az életben. Minden hülye helyzetet megold, legalábbis elsikál. Mint a filmeken. Ha ízlésesen viszed bele, nem válsz nevetségessé, bármilyen nagyot is akarsz állítani.
