Az írások nagy része – most elsősorban a gyakorló kritikusok, s nem az alkalmi „beugrók”, különböző értelmiségi szaktekintélyek munkáira gondolok – stilárisan szürke, gondolatilag egymásra szinte összetévesztésig hasonlító dolgozat. Inkább leckefelmondás, tartalomismertetés mintsem elmélyült elemzés. Az ideológiailag rázósabb, problémásabb filmeknél – azoknál, amelyeket a kultúrpolitika nem tudott egyértelműen a haladó és a szocializmust igenlő alkotások közé besorolni – derül ki igazán, hogy a recenzensek bátorsága meddig terjedt, hogy a hivatalos vagy annak gondolt vonaltól nem nagyon akartak, mertek eltérni. Persze, mielőtt sommásan ítélkeznénk, világosan látni kell, hogy a kritikus, az újságíró milyen ideológiai, szellemi erőtérben élt és dolgozott, hogy a tájékoztatáspolitika milyen finomabb és direkt manipulációs technikákat használt, s hogy magát a rendszert mennyire hatotta át – korszakonként persze eltérő erősséggel, intenzitással – az erőszak. Hivatalosan nem létezett cenzúra, valójában azonban a lapok főszerkesztői, a rádió és a televízió vezetői maguk gyakorolták a cenzúrát, s persze a mindenható Párt különböző osztályai is keményen ellenőrizték, irányították, felügyelték, s ha kellett büntették a sajtómunkásokat.
Voltak azonban olyanok, akiket nem lehetett betörni, elszürkíteni, akik szellemi autonómiájukkal, igényességükkel, következetességükkel és meg nem alkuvásukkal kilógtak a sorból. B. Nagy László filmkritikusként vitathatatlanul ezen kevesek közé tartozott. Morális, szellemi integritását, tehetségét kortársai is elismerték, tragikus halála után pedig – ahogy az nálunk történni szokott – személyét mitizálni kezdték. Jó választás volt, hogy Tóth Klára most Don Quijote köpenyében címmel róla írt, életét, sorsát, pályája fontos állomásait a maga teljességében, összefüggéseiben megmutató, sokféle eredeti dokumentumot felhasználó monográfiát.
A Novella Kiadó Filmes Kiskönyvtárának első darabjában a szerző nemcsak B. Nagy László alakját, de a kort is felidézi. Megismertet a családi házzal, a szülőkkel – apja parasztfiú, aki kitanulta a szabómesterséget, majd postatiszt lett, anyja lesüllyedt kurtanemesek árvája –, és sorra veszi a gyerek-és ifjúkor meghatározó szellemi élményeit, hatásait is. Az 1927-ben született B. Nagy már a gimnázium felső három osztályában filmrendezőnek készült. (Ehhez képest viszont sohasem jelentkezett a Színház -és Filmművészeti Főiskolára). 17 évesen hosszú levelet írt Szőts Istvánnak, aki torzóban maradt filmje, a Tűz a hegyen balatoni forgatásakor, asszisztensként maga mellé vette a tapasztalatlan ifjút. Ugyancsak ekkortájt írt forgatókönyvet Németh László Bűn című regényéből, a megvalósítás azonban cenzurális okok miatt meghiúsult.
 |
| Könyv B. Nagy Lászlóról |
Országos ismertséget azonban, a korszak reprezentatív fórumának számító Élet és Irodalom filmkritikusaként szerzett. Sokan csak az ő kedvéért vették meg a lapot, vagy legalábbis az ő cikkénél nyitották ki azt. Első írása 1966 december elején jelent meg a Kardos Ferenc-Rózsa János rendezte Gyerekbetegségekről. A filmkritikáiból még általa válogatott, de már halála után kiadott A látvány logikája 110 írása közül is 92 az ÉS-ből való.
A gyűjteményes kötetet olvasgatva elismeréssel állapíthatjuk meg, hogy ítéleteinek legtöbbje kiállta az idő próbáját: felismerte a magyar filmművészet értékeit, felhívta a figyelmet az alkotókat egymással összekötő belső azonosságokra, hasonlóságokra, pontosan elemezte a magyar új hullám stiláris, gondolati sajátosságait. Írásai sajátos filmtörténetté állnak össze. Ízléséhez különösen Gaál István, Huszárik Zoltán, Kósa Ferenc és Sára Sándor munkássága állt közel. A Feldobott kő kritikájában szinte összefoglalja arc poeticáját: a művésznek meg kell őriznie, örökké újra kell alkotnia „személyisége folytonosságát, azt, aki volt, s aki lehetett volna – másképp lennie nem sikerül.” Kritikáinak érdeme élvezetes, színes, választékos stílusán kívül, a szakértelme: ő nem az irodalom, hanem a film felől közelített a mozgókép művészete felé. Meglátszik írásain filmes gyakorlata, előélete, az, hogy gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezett a filmkészítésről. Míg a legtöbb korabeli kritikában legfeljebb egy-két mondat jutott az operatőri munkára, ő hosszan, alaposan elemezte azt, s külön több tanulmányt is írt a magyar operatőri iskola jellegzetességeiről.
B. Nagy elkötelezett baloldali, meggyőződéses kommunista volt, de paradox módon, adminisztratív okból, sohasem lehetett párttag, s ez mindig nagyon bántotta. A Fényes szellők című kritikájában még úgy fogalmazott: „….tudjuk, hogy a szocializmus mindig képes progresszív módon megújítani önmagát.” A hetvenes évek elején azonban, magánéleti problémáival (betegség, alkoholizmus, egzisztenciális gondok) párhuzamosan egyre mélyülhetett benne a felismerés, hogy tévedett. Barátja, Sarkadi Imre öngyilkossága is megviselte, s a szellemi közeg is meglehetősen vigasztalannak látszott. Az MSZMP KB egyik elvi állásfoglalása az ő munkahelyét, az Irodalomtudományi Intézetet is a nyugati eszmeiség, befolyás által fertőzöttek közé sorolta, 1973 februárjában pedig megkezdődött a másként gondolkodó filozófusok (Bencze György, Fehér Miklós, Heller Ágnes, Kiss János, Márkus György) zaklatása, üldözése. B. Nagy marginalizálódása, s elvei, eszméi hajótörése mellett ez a szellemi klíma vezethetett régóta érlelődő öngyilkosságához: Balatonszárszón vonat elé vetette magát. Jó ideje készülhetett rá, ahogy lányának, Anikónak írta szívszorítóan szikár búcsúlevelében 1973. április 16.-án: „....számítottam ilyen fordulatra. Sokkal-sokkal régebben, mint a papír dátuma”. Másik, rövidebb búcsúlevelében, kollégájának, főnökének Bodnár György irodalomtörténésznek pedig így szólt az üzenet: „Gyurikám, fájdalom, hogy így fordultak a dolgok.”
Don Quijote nem bírta tovább a szélmalomharcot.
