Mikor nyáron a forgatáson jártunk, Divinyi Réka hangsúlyozta: „A történet bizonyos fordulatai miatt időnként csaltunk, vannak benne olyan helyzetek, amely kapcsán egy színházi szakember fogná a fejét, de ezekkel az írás közben is tisztában voltunk, és meghoztuk azt a döntést, hogy fontosabb a jó sztori annál, mint hogy minden hajszálpontosan hiteles legyen.” Túlzott realizmussal valóban nem vádolható a forgatókönyv, kezdve a gazdasági igazgató nélkül működő intézmény megmosolyogtató víziójától, egészen a szerepek önkényes cserégetéséig. Ez még nem lenne akkora probléma, hiszen a vasfüggöny mögött idegenül mozgó nézőben könnyen ébresztheti még így is bennfentesség érzését a sorozat. Nagyobb szépséghiba, hogy bár a népszerű amerikai filmek toposzai idéződnek meg, a legtöbb szereplő csak a papírforma által megkövetelt karaktertípusokat testesíti meg életszerűség nélkül. Mint színházi kellékek, úgy sorakoznak egymás mellett a különböző figurák, kötelezően ellátva sötét és világos személyiségjegyekkel, de valódi esszencia hiányában legtöbbjük sorsán jobbára csak mulatunk, különösebb szimpátia nélkül.
A társulat üde színfoltja Szávai Viktória, aki a megfáradt házasságából kifele kacsintgató dramaturgként mindközül a legemberibb figura, egyszerre áll helyt feleségként és kreatív alkotótársként, visszafogottsága ellenére mégis gyakran keveredik komikus helyzetekbe, és bizony ő sem vakságot fogadott az oltárnál. Mellette a kisebb szerepekben feltűnő, de az azokban rejlő potenciálit jól kiaknázó Fesztbaum Béla, Urbanovits Krisztina és Hábermann Lívia adják a színházi díszlet igazi sava-borsát és a sorozat legjobb egysoros poénjait. Továbbá a magyar nézők szívének kedves, ismét egy párt alkotó Csányi Sándor és Schell Judit mellett fiatal tehetségek is feltűnnek a sorozatban, köztük a főszerepről lecsúszó színésznőt alakító Pálos Hanna és az etikátlan bulvárújságírót játszó Géczi Zoltán, akik szintén gazdagítják egy-egy értékes jelenettel a színházi kavalkádot.
A szereposztó díványra tehát nem lehet panaszunk, ahogy a látványvilágra sem. A „mindent a szemnek” elvet követve az autentikus díszlet és Babos Tamás operatőr munkája együttesen emelik átlagos tévés színvonal fölé a sorozatot. Továbbá, a logikai visszásságok ellenére az alkotók mentéségre szóljon, hogy egy két forgatókönyvíró (Goda, Divinyi) és két fiatal rendező (Nagypál Orsi, Miklauzic Bence) kezében összpontosuló munkához képest kikerülték az eklektikusság csapdáit, és nézőként nem érezzük az egyes jelenetek megálmodói közti különbségeket. Így bár az aktív, agytornát igénylő kikapcsolódás kedvelői valószínűleg nem fognak hétről hétre a Csak színház és más semmi szereplőivel együtt nevetni és sírni, mindenki másnak pillekönnyű szórakozást kínál a Komédiás Színház társulata.
Az MTVA és a Megafilm Service hatrészes sorozata vasárnap esténként 21.00-tól látható a Duna Televízión.
