A képzetek hátterében nem csak hétköznapi tapasztalat, hanem tudományos munka is áll. A méhek összehangolt működése, a pollenhalmozás bonyolult táncrendje már Arisztotelész figyelmét is megragadta, Karl von Frisch Nobel-díjas etológus pedig tézise igazolása és demonstrálása érdekében filmre is vette a koreográfiát. A méhek táncáról 1927-ben publikált először tanulmányt, és filmjeit is ettől az évtől készítette. Felvételei nem csak viselkedéstani jelentőségűek, von Frisch a film lehetőségeit, céljait és értelmét látta be, valamint terjesztette ki a kamera tudományos alkalmazásával.
Mindezt nem egyedül művelte, a kísérletek megörökítésére, a láthatatlan láthatóvá tételére és felszínre hozatalára irányuló törekvés a kinematográffal egyidős. Az etológus és kortársai, mint Robert Janker, radiológus vagy Jean Comandon, mikrobiológus alkotásai a médium bizonyítóerejéből és sokszorosíthatóságából következtek, amelyek lehetővé tették a kutatások hitelesítő hatályú rögzítését és széleskörű terjesztését.
A méhek táncáról készült képsorok azt mutatják meg, hogy a felderítésre küldött méh miként hozza társai tudtára a fellelt táplálékforrás mennyiségét, irányát és távolságát. Karl von Frisch beállításai a tudós vizuális érzékéről tanúskodnak, a közelik száma és expresszív bevilágítása a kor ízlésének lenyomatai is.
A méhek együttműködése, közösségi létük későbbi ábrázolásaik során is történetformáló motívum marad. A közösség és kizsákmányolók szembeállítása nem csak a méhek és méhészek, hanem a hagyományőrző, méltányos, non-profit méhészek, és a modern, professzionális haszonlesők vonatkozásában is jellegzetes konfliktusa az ilyen fókuszú filmeknek. A macedón Honeyland (Tamara Kotevksa; Ljubomir Stefanov, 2019) című dokumentumfilm főszereplője, Hatidze nem rendeli magát a természet fölé, a méhekhez tisztelettel fordul, a méztermés felét veszi csak el. Ezt az évszázados gyakorlatot és viszonyt számolják föl újdonsült szomszédjai, akik kulturálatlanságot, légszennyezést és leigázó szemléletet hoznak a faluba. Nem egyszerűen Hatidze életmódját, méheit és a fönntartható méztermelést fenyegetik.
Swarm Season
A Honeyland és a legtöbb kortárs, méhészetről szóló dokumentumfilm –, mint az amerikai Swarm Season (Sarah J. Christman, 2019) vagy a mexikói What Happened to the Bees? (Adriana Otero Puerto; Robin Canul Suárez, 2018) – ambiciózus, a megjelenített helyzeten túlmutató világképet vázolnak fel. A méhek apró lábainak szinkronizált mozgását ellentételezi bennük a globális mézipar monumentális mechanikája, a tánc és a zümmögés ősi misztikáját elnyomja az adás-vétel és a repülőgépek zaja. A méhészet technicizálódása, a gyógyító erejű, romolhatatlan méz áruvá válása kifejező jelenségek az apokaliptikus víziók számára.
Az egykor volt világ profanizálását, vagy épp a misztika nyomait, a dúlásról tudomást sem vevő dongó nyugalmat játékfilmekben is közvetítik a méhek.
Méz
A Csodákban (Alice Rohrwacher, 2014) egy olasz méhészcsalád szembesül kihívással. Forgatócsoport érkezik a vidékre, akikről kiderül, hogy a Falusi csodák elnevezésű vetélkedőbe keresnek vállalkozó szellemű földműveseket, hogy versenyeztessék termékeiket. A jelentkezés gondolata élezi ki a generációk konfliktusát: Wolfgang, a családfő hasztalannak, debil magamutogatásnak tartja az egészet, míg legidősebb lánya, Gelsomina nyitott a szereplésre.
Wolfgang nem érti, környezete számára miért természetes, hogy lányaiból nem méhész lesz, hogy miért akarnak „fejlődést”, turistacsalogató reklámot csinálni életterüknek. Ugyanakkor Wolfgang méhészetbe és a paraszti kultúrába vetett hite is ábránd, a spektákulum nem az ellenszenves műsorral hálózza be őket: otthon tévét néznek, a mézet gépesítve porciózzák, a méhekhez már régen nem olyan kapocs fűzi őket, mint a Honeyland Hatidzeját.
Csodák
A Méz (Semih Kaplanoğlu, 2010) anatóliai falujának csöndjében élesen kivehető a méhek dongása. A hatéves Yusuf és papája, a méhész szótlanul járják az erdőt, ahol egy-egy kaptárért iszonyú magasságba kell fölmásznia a férfinak. A film balsejtelmes hangulata hamar beteljesül: a méhek hátrahagyják a vidéket, és a méhész olyan helyre követi őket, ahonnan már nem tér vissza. A Méz, mint Yusuf maga, spirituális és néma, nem bírálatot fogalmaz meg, hanem elégiát, a méhek távozása mégis a jellemzett kritika mintázatába illeszkedik.
A méhek nem minden esetben esnek a világrend vagy a világégés áldozatául. Victor Eríce drámája, A méhkas szelleme (1973), a spanyol polgárháborút csak fölfoghatatlan fragmentumokból és nővére hecceiből érzékelő kislányról, Anáról szól. A méhekkel apja foglalkozik, az állatok alig jelennek meg, jóllehet szellemük mintha beitta volna magát a család életterébe: a családi ház ablakának rácsai föltűnően kasszerűek, hatszögekből állnak össze. A gyászos apa számára a méhészkedés az elvonulás ígérete, azaz a fenti példákkal ellenkezőleg a méhek nemhogy nem érzik magukon a változást, hanem állandóságukkal, hibátlan, örökérvényű mozgásukkal felmenthetik a változás, a pusztítás gondolatának elviselése alól gazdájukat.
Zéró
Olykor persze maguk a méhek végzik a pusztítást, így tesznek az őket leggyakrabban szerepeltető műfajokban, a katasztrófafilmben és a horrorban. Ezekben a filmekben – mint a The Swarm (Irwin Allen, 1978) – a túltenyésztett, mutálódott méhek gyilkos fullánkjaikkal kelnek föl az emberiség, a tudomány és a fogyasztás társadalma ellen. Másutt, mint a Kampókézben (Candyman, Bernard Rose, 1992) az elnyomott rasszok és osztályok természetfeletti bosszújának eszközeként hányja föl méhek millióit szájából a címszereplő. Ugyancsak a purgáló gyilkolás vezérli Nemes Gyula Zérójának (2014) főszereplőjét, aki azonban nem egyszerűen milíciaként tekint a méhekre, hanem kifejezetten az ő megmentésükért száll hadba.
A végzetes méhtámadás legfájdalmasabb esete a naiv gyereknézők tömegét letaglózó My Girl – Az első szerelem (Howard Zieff, 1991) váratlan fordulata. A film erénye a gyerekek közti meghittség részletgazdag, figyelmes színre vitele: szeretetteljes, védett, kertvárosi környezetet sebeznek meg a Macaulay Culkin által megformált kisfiút halálra csípő méhek.
Kampókéz
Azok számára, akik nem a sokktól, hanem az amerikai következtetésektől óvnák utódaikat, kerülendő a Dreamworks Mézengúz (2007) című animációs filmje, melynek sajátos befejezése szerint a kizsákmányolás az élet kívánatos feltétele, nélküle, úgy méhre, mint virágra, csak a pusztulás vár. A gyerekfilmbe csomagolt ideológiai leckében a mézgyár bezárása és az emberek uralmának megdöntése nem fölszabadulás, hanem végzetes dologtalanság. Miután nincs ki parancsoljon a méheknek, maguktól nem fognak beporozni, a virágzó rétek helyén az élettelen föld feketéllik, azaz, mint megtudjuk, az ökoszisztémát nem veszélyezteti, hanem életben tartja a kapitalizmus.
Ha valaki messze elbujdokolna ettől, csatlakozhat a Marcello Mastroianni által alakított A méhészhez (Teodorosz Angelopulosz, 1986) az egzisztencializmus göcsörtös görögországi útján. A méhekkel pedig csak tisztelettel: munkájukon más keres, mégis pontosan, szépen dolgoznak.
