„A részvét és a beleérző képesség megoszlása nem véletlenszerű. Megértést leginkább azok iránt tanúsítunk, akik „hozzánk” tartoznak, és a hangadók iránt. Az érzelmek így a hatalom cinkosaivá válnak.”
(Birgit Rommelspacher: Dominanzkultur (Domináns kultúra), Berlin, 1998.)
Az „Ismeretlen hős”
Erika Fischer újságíró, író, műfordító tíz éve, 1994-ben publikálta „Aimée és Jaguár. Szerelmi történet. Berlin, 1943.” címmel korszakos dokumentum-regényét, melyet megjelenése után tizennégy nyelvre fordítottak le. A számos bel- és külföldi tévéműsor, rádiójáték, kiállítás, felolvasóest, „talk-show”, vita és színházi előadás mellett Max Färberlock - hazánkban mindmáig nem forgalmazott - filmes adaptációja tette a négy gyermeket nevelő, férjezett, nácikkal rokonszenvező Elisabeth (Lilly) Wust és a zsidó Felice Schragenheim szerelmét, sorsdrámáját széles körben ismertté. A produkció főszereplőit, Juliane Köhlert és Maria Schradert az 1999-es Berlini Filmfesztiválon Ezüst Medvével jutalmazták.
Erika Fischer immár magyarul is publikált (az első kiadás után újabb részletekkel és kortársak elbeszéléseivel kiegészített; remekül fordított-szerkesztett; átgondoltan-igényesen illusztrált, megtervezett) műve az őrület, az „esztelenség” könyve.
A Birgit Rommelspacher esszé-kötetéből kiemelt idézetet a mű 2002-es újrakiadásának előszavában közölte a Szerző, számos, elsősorban a regényt és annak főszereplőjét érintő történéssel-információval egyetemben. Fischer fontosnak tartja könyve fogadtatásával, sikerével kapcsolatban megemlíteni: „A leszbikus nők igénye, hogy példaképekre és olyan hősnőkre leljenek, akiknek élete kontinuitást teremt saját élettörténetük számára, olyan nagy, hogy emellett gyakran elsikkad az 1933 és 1945 közötti eseményekkel való kritikus szembenézés. Hogy a két főszereplő egyikét zsidósága és nem leszbikus volta miatt ölték meg, és hogy másikukat egy nőhöz fűződő szerelme miatt a Harmadik Birodalom nem üldözte, nem illik bele a leszbikus hősiesség vágyképébe.”
A Der Taggesspiegel 1981. szeptember 22-i számában hírként közölte: a hatvannyolc éves Elisabeth Wust átvette a 21. Érdemkeresztet, amelyet Berlin „Ismeretlen hőseinek”, azaz a náci időkben az üldözöttek számára segítséget nyújtóknak adományoztak. A kitüntetett 1942 és 1945 között, schmargendorfi lakásában négy zsidót bújtatott és látott el. „E nők egyikének a Gestapo 1944-ben a nyomára bukkant, és Auschwitzban életét vesztette.” Két héttel az érdemrend átadása után Elisabeth Wust ajtajára trágyát kentek; kilépve otthonából, belebotlott a küszöbre helyezett, óriási kődarabba.
Négy évvel a kitüntetés átvétele után egy amerikai újságíró, „The Good Germans” munkacímen, könyvet tervez. A berlini szenátustól megkapta Elisabeth Wust címét, és a hetvenkét éves nő először mondja el az igazságot Felice Schragenheimhez – Jaguárhoz – fűződő kapcsolatáról.
Bronz érdemkeresztes Anya
Át a „túlsó part”-ra
1942. augusztus 12-én Lilly Wust megkapta az Anyák Bronz Érdemkeresztjét, negyedik fia egy évvel ezelőtt született. Férje, Günther Wust, Bernauban katonáskodik; a férfi nem sokkal a bejegyzése előtt álló tisztviselő a Deutsche Banknál. Belépése az NSDAP-be az 1933. május 1-jén elrendelt fölvételi zárlat miatt hiúsult meg.
Inge Wolfnak hamarosan meg kell kezdenie, minden huszonöt év alatti hajadon nő számára kötelezővé tett, legalább négygyermekes családnál letöltendő háztartási gyakornoki évét – különben elviszik munkaszolgálatra. Már éppen abba akarja hagyni a keresést, kiábrándulva az őt „Heil Hitler!” kiáltással fogadó, kötényes háziasszonyokból, mikor rátalál Lilly Wustra, aki elsőre megtéveszti: elmarad a Führert éltető köszöntés – ám Inge a lakásba lépve hamarosan észreveszi a Vezér fényesre suvickolt bronz domborművét. A huszonnégy éves nő másnap mégis munkába lép. Megtanulja, hogyan rendezze az egyre tornyosuló Völkischer Beobachter-halmokat (nemzetiszocialista napilap – H.K.) az üvegasztalon; kiismeri magát a vörös, szemüveges Lilly szexuális ízlésével kapcsolatban, látva a délutánonként a nőhöz érkező férfiakat, akik egytől egyig a férj munkatársai: kishivatalnokok. Wustné fiai – a hétéves Bernd, az ötéves Eberhard, a hároméves Reinhard, és az egyéves Albrecht – azonban a szívéhez nőnek. Albrecht apja egyébiránt a Lilly szerelméért évekig hiába ácsingózó, nős, Erwin Buchwieser. A félrelépés „gyümölcséről” Elisabeth egy heves veszekedés során tájékoztatta férjét.
Noha Inge Wust egyik nap földúlva újságolja Felice barátnőjének, munkaadója azt mondta: „Zsidók? Azokat megérzem a szagukról!”, 1942. november végén mégis találkozót szervez egy, az UFA melletti kávézóban Felice Schragenheimmel, és Lilly Wusttal. Néhány napra rá Wustné fölhívja lakásába az utcán Ingére várakozó Felice-t. Lilly Wust baráti köre hamarosan kibővül; bár a fiatal nők közti viszonyokon egyre kevésbé ismeri ki magát, valószínűsíti, hogy Inge és Felice között „van valami”.
A meglehetősen szabados életet élő, huszonegy éves, Felice (szüleinek fogorvosi rendelője közismert volt a berlini zsidók körében) nyolcéves korában veszítette el, egy tragikus autóbalesetben elpusztuló, édesanyját, tizenhárom évesen az apját. Egy nővére maradt, és fiatal mostohaanyja, Käte.
Felice-re és Irene testvérére apjuk palesztinai értékpapírokat hagyott, azokat két tel-avivi bankban helyezve el. 1938-ban Felice megkapja végbizonyítványát a Bismarck Lízeumról Johanna von Putkamerre keresztelt, leányiskolában. Tizenhat és fél évesen – egy rendelet miatt, amely a nyilvános iskolákból kizárja a zsidókat – vége szakad iskolai tanulmányainak. Egy német-angol szótárt még ellop az iskolai könyvtárból. Nővére 1939-ben Londonba emigrál. Felice-nek folyamatban van – mostohaanyjával tervezett – kivándorlása Palesztinába, nagybátyja bevándorlási vízumért folyamodik számára az Egyesült Államokba, emellett ’39-ben egy évre szóló „Landing permit”-et kap Ausztráliába.
A leszbikus hajlamával már-már kérkedő Felice nála jóval idősebb színésznőkbe habarodik bele, ellentmondásos kapcsolat fűzi hajdani osztálytársa anyjához, akit Muttinak becéz. A szeszélyes-hisztérikus, a lelki terrort professzionális szinten űző Selbachnénak jelentős szerepet tulajdonítanak abban, hogy Felice az utolsó pillanatban úgy döntött: nem kíséri el mostohaanyját Palesztinába. A lánynak 1941-ben járt le az Egyesült Államokba szóló beutazási vízuma, és – részben a járatok törlése miatt – nem tudott fölszállni egyik, Bilbaóból New Yorkba induló hajóra sem. Felice a szerelmi életében jut át a „túlsó part”-ra. És egy nap – (egyik) szeretője, Inge figyelmeztetésére fittyet hányva – úgy dönt, átviszi magával a négy gyermekes Wustnét is. Ám a szerelmi kalandorokra jellemző l’art pour l’art csábítás keveredik a félelemmel: a „náci” Lilly a „fejére nőhet”.
Az Ész kritikája
Erika Fischer írói bravúrja káprázatos: művében két élettörténetet futtat párhuzamosan, meg-megszakítva azt Lilly-Aimée elbeszélésével; Felice-Jaguár kamaszkori és későbbi verseivel; számos, elsősorban Lilly Wust ismerősi, baráti, családi körének tagjával készített interjúval; Lilly 1944. augusztus 21-én elkezdett naplójának részleteivel – aznap hurcolta el néhány SS-katona Felicé-t a Prinz-Albert Straβén lévő Gestapo-központba; Lilly verseivel; Lilly és Felice szerelmes leveleivel; „házassági” szerződésükkel; Felice magánleveleivel, hivatalos kérvényeivel, etc.
Fischer mindemellett – elsőrangú zsurnalisztaként – rendkívüli aprólékossággal, tárgyi pontossággal, ámulatba ejtő részletességgel tárja elénk az 1933-tól kezdődően Németországban zajló, zsidóságot érintő politikai-történelmi eseményeket. Műve kiemelkedő történelmi kordokumentum.
Amely mindezen túl unikálissá teszi munkáját: képes megfogalmazni, érthetővé tenni, kiváltképp: elfogadtatni az emberi gyengeség azon formáját, amely Molière Mizantrópja óta közismert. „… korunk minden gyűlöletes hibája/ őneki: éke, bája.” – vágja az embergyűlölő, moralista – ám a szépséges, romlott, ifjú özvegy Célimene-től szabadulni képtelen - Alceste fejéhez barátja, Philinte.
Fischer leírja: Felice-Jaguár egy Heinz Coubier-darab, az Aimée, vagy az egészséges emberi észjárás után adta az Aimée nevet Lilly Wustnak. Az együgyű vígjátékban Aimée az „akinek látszólag értelmetlen cselekedetei mögött sok ész bújik meg.”
Aimée megmagyarázhatatlan, igen gyakran pánikszerű, különösen: felelőtlen, életveszélyes (sic!) tettei mögött nem fedezhető föl az értelem szikrája sem. Lilly Wust ugyanis mániákus és nem ismeri a szabadságot; szenvedélye rabja.
Elisabeth Wustot – évekig tartó nyomozása után – 1948-ban értesítik hivatalosan: Felice Schragenheimet halottnak nyilvánították. Lilly Wust 1949-ben sikertelen öngyilkosságot követ el, 1950-ben megalázó házasságot köt. Gyorsan válik.
A háborút követően jelentkezett a zsidó hitközségnél; megtűrték, de elhárították, hogy áttérjen a zsidó hitre. Ennek ellenére gyerekeit – önkényesen - zsidóként jelentette be az iskolában. A fiúk – akik elveszítették apjukat - németellenes nevelést kaptak, előttük folyamatosan szidta a nácikat. Egyik fia – az ókori nyelvekért rajongó Eberhard – Izraelben él. Megdöbbentő adalék Lilly Wust történetéhez: amikor elmondta szüleinek, milyen érzelmek kötik Felice-hez, anyja bevallotta, Lilly – házasságon kívül született - testvére, Bob, a levetzowstrassei zsidó kántorától fogant.
Erika Fischer lélegzetelállítóan bátor felnőtt-regényében az életnek és a szenvedélynek tétje van – fölfoghatatlanul nagy szó ez a némely televíziós csatornák szerkesztőségi ülésein „brain-storming”-olt, szezonális flörtök és a licenc-ponyvák korában.
Erika Fischer: Aimée & Jaguár
Szerelmi történet
Berlin, 1943
Konkrét Könyvek, Budapest, 2004.
Fordította: Földes Zsuzsanna
295 oldal – plusz fotó-melléklet
2480, -Ft
