Hogyan lehet a családtól, világtól elzárva kerek egész embernek maradni? Hogyan tud egy apa a messzi távolból gyereke életéért küzdeni? Hogyan képes egy kisbaba újra és újra talpra állni? Ez alatt a 2 év alatt volt sok sírás, olykor nevetés. Hogyan lehetséges túl a mindenen létezni? A válasz maga Patrik. Az ő lényének kisugárzása ajándék mindenkinek, aki csak megismeri.
- Miért ezt a filmet csináltad meg, mi izgatott benne?
Ez a film a második része egy hosszabb lélegzetvételű munkának, amely csontvelő transzplantáción átesett, illetve arra váró gyerekek és szüleik sorsát követte két éven keresztül. Az első részben egy 14 éves fiú küzdelmét követhettük nyomon, itt pedig egy kisbaba nő fel a szemünk láttára és próbál meggyógyulni.
Patrik immunrendszer nélkül született és az első védőoltáskor derült ki, hogy nincs, ami védekezhetne a TBC ellen. Így ő gyakorlatilag pár hónapos korától a kórházban élt a mamájával együtt, teljesen izolálódva a külvilágtól. Ebben a részben őszintén felvállalt félelmek fogalmazódnak meg, olykor megkönnyebbült, nevetős pillanatokat sikerült rögzíteni, és persze azt is, amikor az embernek (legyen az egy kisbaba), nagyon elege van. Patrik esetében az is izgatott szakmailag, hogy hogyan tudom interpretálni egy „néma” szereplő érzéseit: hiszen ő nem tudott még beszélni. Azonban minden létező módon kommunikált és kialakult egyfajta játék közöttünk, ami lehetővé tette, hogy egy idegen ember is megismerhesse, milyen kisfiú ő valójában.
Évával, az édesanyjával sokat dolgoztunk, a nehéz pillanatokban csakúgy, mint amikor épp látszott egy kis fény az alagút végén. Számomra lenyűgöző volt a hite, a gyereke iránti feltétlen szeretete, az, ahogy két éven át a világtól, a családjától totálisan elzárva harcolt. És közben kerek egész ember maradt, soha nem éreztem, hogy azon gondolkodna: én ezt nem bírom tovább, elegem van. Az őszintesége pedig megteremtette a film dramaturgiáját: soha nem akarta másként mutatni a dolgokat, mint ahogy azt ő valójában érezte, gondolta. Vállalta azt is, ha fent, azt is, ha lent állt a gödör mélyén.
- Hogyan állt össze a stáb és a film anyagi háttere?
A stáb nagyon egyszerűen állt össze: én voltam a stáb. Mielőtt forgatni kezdtem volna, természetesen próbáltam stábot összeállítani, de mivel akkor még senki sem tartotta fontosnak/érdekesnek ezt a témát, így senki nem is támogatta anyagilag. A családomat leszámítva. Így aztán a forgatás a „konyhapénzből” állt össze, az utómunkára már sikerült támogatókat találnom.
Mécs Mónika, a film egyik producere felvállalta ezt a sorozatot az M&M Film produkciójaként, és az első részbe az Egészségügyi Minisztérium is beszállt. Saját cégünk, a Balansz Film pedig a gyártója az Érintetteknek.
- Mi tette emlékezetessé a forgatást?
Rengeteg emlékezetes pillanat van, ami adódik a helyzetből is: kórházi környezet, steril-bokszok, űrhajó-központ szerű nagyterem… Nekem minden pillanata beleégett az agyamba, lelkembe, de ha konkrétumot kell mondanom, akkor talán az, amikor egy nagyon rossz állapotban lévő gyereknek elkezdtek javulni az értékei, és kezdte jobban érezni magát a puszta ténytől, hogy dolgozunk. És aztán annyira összeszedte magát, hogy átvette a kamerát. És már nem asztalos akart lenni, hanem operatőr. Patrik esetében pedig az, hogy rendszeresen ki kellett fordítani a kamera keresőjét (LCD-képernyőjét) felvétel közben, hogy láthassa magát. Így persze én nem láttam, hogy mit veszek fel, csak éreztem. Jókat nevetett közben.
- A 2005-ös év pénzügyi megszorításai milyen hatással voltak a filmed elkészítésére?
Semmilyen, abszolút nem érintett. Nem ebben a struktúrában készült a film.
