A Profécia a második mozifilmed, és bár az előző (Eltörölni Frankot) játékfilm volt, ez pedig dokumentumfilm, mégis mindkettő sorból kilógó fiatalokról szól. Te magad hogyan kapcsolódsz ehhez a témához?
Ez nem egy tudatos dolog a részemről, de nyilván kiolvasható a filmekből valami sormintaszerűség. Elsősorban az érdekel, hogy a hatalom hogyan bánik azokkal, akik kevésbé tudják érvényesíteni a hangjukat. Szerintem ez nagyon sok mindent elmond az adott korról, társadalmi berendezkedésről, hogy mennyire foglalkoznak a partvonalra sodródottakkal, megtűrik-e egyáltalán az ellenkultúrát.
És mi késztetett arra, hogy most ne fikcióban, hanem dokumentumfilmben vidd tovább ezt a „sormintát”?
Természetesen nagyon szívesen forgattam volna játékfilmet, és az ok, hogy mégis dokumentumfilmet készítettem, pedig az, hogy az NFI csak olyan filmeket finanszíroz, amelyeket politikai szempontból fontosnak tart. Így aztán olyan formát kellett találnom, ami könnyen kivitelezhető, legyártható, és ezért választottam a dokumentumfilm formátumot ehhez a témához, mert költséghatékonyabb.
A főszereplők a Z generációhoz tartoznak, akikhez rengeteg sztereotípiát társítanak a korábbi nemzedékek, mint például a túlzott érzékenységet vagy az offline kommunikációs képességek hiányát, hogy csak a szalonképesebbeket említsem abból, amit a nyakukba kapnak a boomerektől, vagy akár a saját korosztályomtól, a millenniáloktól. Benned voltak előfeltételezések velük kapcsolatban, mielőtt elkezdtetek forgatni?
Azt éreztem, hogy ez egy nagyon terhelt generáció. Olyannak tűnnek, mintha egyedül, magányosan, Maugliként nőttek volna fel a dzsungelben. Nehezen beszélnek, nehezen tudják kifejezni magukat, de közben meg azt is gondoltam, hogy ez nem biztos, hogy így van, mégis valamiért ezt a benyomást kelti az emberben az, amit lát belőlük.
De ezen a ponton azt is érdemes elmondanom, hogy annak idején majdnem meghaltam a Covidban, és ennek kapcsán megtapasztaltam, hogy az egymással szembeni empátia abszolút hiányzó dolog az emberek életében. Olyan mérhetetlen közönyt láttam, ami miatt fontosnak tartottam, hogy olyan munkába vágjam a fejszémet, amely maximális empátiával tud odafordulni a témájához.
Ehhez a filmhez egy olyan biztonságos teret hoztunk létre a tűzzel, ahol tulajdonképpen bármiről lehetett beszélni, és szerintem ez volt a kulcsa annak, hogy meg is tudtak nyílni. Azt érezték, hogy itt van valaki, akit valóban érdekel, hogy ők kicsodák. Lényegében odafordultunk hozzájuk, és megkérdeztük, hogy vannak. Amit, mint kiderült, soha senki nem kérdezett meg tőlük, sem a szüleik, sem a tanáraik. Ők maguk jelezték, hogy egyébként még életükben nem beszélgettek így.
A film során te magad kamerán kívül maradsz, de a szeánsznak van egy enigmatikus felnőtt résztvevője, akivel elindul a film, viszont utána ő sem szólal meg; inkább úgy tűnik, mintha ő felügyelné, vigyázná ezt az eseményt. Megvilágítanád nekünk, hogy ki ez a hölgy, és hogyan működtetek együtt a film elkészítésében?
A társaságom közös ismerőse, aki vidéken él, és ott szokott tűzrakásokat tartani, amik nagyon spirituális alkalmak, és például a gyászfolyamatban is segítő hatásuk tud lenni. Arra gondoltam, hogy megkérem őt, hogy csináljunk egy ilyet egy olyan helyszínen, ahol megtalálhatjuk a fiatalokat, akikkel beszélgetni szeretnénk. Ez lett végül a Kolorádó.
A szereplőket hogyan találtátok meg, milyen szempontok alapján válogattatok?
Nem voltak szempontok. Annyi volt a felhívás, hogy akit érdekel egy ilyen dolog, és szeretne ilyen formában megmutatkozni, beszélgetni vagy magáról mesélni, azt várjuk a tűz körül. Körülbelül 50–60 emberrel készült ez az egész, de csak 15–18 került bele a filmbe. Öt éjszakán át forgattunk, egyszerre mondjuk 20 emberrel, és ebből sokan kiestek, akiknek nem volt mondanivalójuk, vagy nem éreztek rá a dologra.
A jelenetek gondolattöredékekből állnak össze; nem sokszor halljuk, mire reagálnak a szereplők. Hogyan zajlottak ezek a beszélgetések? Ti kérdeztetek tőlük, és csak a válaszok kerültek bele a filmbe?
Az volt a stratégiánk, hogy először a saját dolgainkat dobjuk be olyan őszinteséggel, amilyet később elvárunk tőlük. Ők is meghallgatták a mi nehézségeinket és sztorijainkat. Ez már megalapozta, hogy milyen erejű, milyen mélységű történetekre vagyunk kíváncsiak. Bedobtuk őket a mélyvízbe azzal, hogy a legkeményebb dolgainkról beszéltünk, és ezzel nyitottuk meg a teret. De mi nem tettünk fel kérdéseket; ezeket az ügyeket ők hozták és dobták be. Érdekes módon minden este nagyon hasonló témák kerültek elő, de ezeket nem mi határoztuk meg. Kiss Wanda vágó állhatatos munkájának köszönhetően az elhangzott gondolatokat tematikák köré tudtuk szervezni.
Tényleg úgy tűnt, hogy a szereplők nem félnek még a legsúlyosabb traumáikat sem bedobni, mintha teljesen meg tudtak volna feledkezni a kamera jelenlétéről. Ezt hogyan értétek el?
Egyrészt nagyon egyszerű optikai megoldással, amit maga a tábortűz idéz elő. Ők a tűz felé ülnek, és ez jelenti az egyetlen fényt. Ez határozza meg a film koreográfiáját és a tájat is. Közben a két kamera a sötétben mozgott mögöttük, de mivel a retinájuk a tűzfényre állt be, tulajdonképpen nem láttak tovább a tűzkörön. Ilyenkor körülbelül 5–10 perc alatt is elvesztették annak a valóságosságát, hogy a stáb ott dolgozik körülöttük. Az elején rájuk tettük a mikroportokat, de amint leültek a körbe és elkezdtek beszélgetni, elengedték, hogy forgatás van, és teljesen természetesen kezdtek viselkedni.
Elhangzanak tényleg megdöbbentő dolgok, mint amikor az egyik fiatal teljes természetességgel arról mesél, hogy kiskorában a tűk közül emelték ki a heroinfüggő édesanyja lakásából. Neked milyen volt ezekkel szembesülni, mi volt a legmegdöbbentőbb? Volt, ami nem került bele a filmbe? Mennyire volt beleszólásuk a fiataloknak utólag, mit hagytok benne?
Nem tudom, hogy megdöbbentőnek nevezném-e, mert az ember azért sejti, hogy mindenkinek az életében lapulnak ilyen titkok. De a legsúlyosabb dolgok mind bekerültek, és nagyon örülök, hogy miután a szereplőink látták a filmet összevágva, jóvá is hagyták az egészet. Megkérdeztük, hogy ezt vállalják-e továbbra is, és alá is írták utána, hogy igen.
Valójában az volt nagyon megdöbbentő és nagyon hálás is vagyok amiatt, hogy sikerült olyan helyzetet teremteni, amiben ők tényleg annyira biztonságban érezték magukat, hogy beszélhetnek ezekről a dolgokról. Nyilván ebben segített az is, hogy azonos korú, azonos problémákkal szembesülő fiatalok voltak ott velük, akik rezonáltak ezekre az élményekre és nehézségekre. És ahhoz, hogy megoldások szülessenek, először beszélni kell róluk.
Hogyan reagáltak, amikor megmutattad nekik a kész filmet?
Nagyon szeretik ezt a filmet, büszkék és boldogok, hogy részt vettek benne. Fontosnak tartják, úgy érzik, meg van benne mutatva az életük, hogy végre szót és teret kaptak.
A filmnek milyen utóéletet szánsz? Hogyan tervezed eljuttatni azokhoz, akik empátianövelésre szorulnak?
Amellett, hogy mozikban fogjuk játszani, szeretném, ha online is elérhető lenne, ott elég nagy karrierje lehet. Viszont nem akarok társadalmi célú kampányt csinálni belőle; valójában kicsit fárasztó az, amilyen mennyiségű audiovizuális végtermék érkezik a világba. Nyilván, a médiában dolgozva erre különösen nagy rálátásom van, és ott állandóan az a feladat, hogy azt, amit te csinálsz, vagy azt, amit különböző márkák, vagy akár alkotók készítenek, minden áron el kell juttatni a közönséghez.
De közben azt is látom, hogy ha egy alkotásban vagy munkában tényleg van belső erő, akkor az magától is szárba szökken és működik. Akármekkora promóciós büdzsét elszórhatsz, ha ez nincs meg benne, akkor nem fog sikerülni. Úgyhogy valójában egy kicsit elvárom egy olyan „élőlénytől”, mint ez a film is, hogy ő is elkezdjen dolgozni azért, amiért született. Szólítson meg embereket és tegye fontossá saját magát. Persze a lehetőséget meg kell rá teremteni mindenkinek, hogy megnézhessék, rákattinthassanak, de ha ez valóban egy olyan erős alkotás, akkor magától is megszólítja a közönséget. Ezt marketing oldalról nem lehet erőszakkal megépíteni. Mondom mindezt úgy, hogy tisztában vagyok vele, mekkora ereje van a reklámnak.
Most, hogy megtapasztaltad, milyen dokumentumfilmet készíteni, megnyílt előtted ez a műfaj, mint lehetséges jövőbeli irány?
A dokumentumfilm egy fantasztikus médium, mert bizonyos értelemben sokkal erőteljesebb, mint a játékfilm. A játékfilmnél folyamatosan ott lebeg, hogy csak a fantázia terméke, aminek az alkotói folyamatosan azon dolgoznak, hogy elfedjék a konstruált jellegét. A fikcióval persze nagyon sok értékes dolgot el lehet mondani, de azért mégiscsak egyfajta egotrip. Egy dokumentumfilm esetében viszont más emberekről, valódi életekről van szó, emiatt a tét is sokkal-sokkal nagyobb. A Profécia esetében is bármelyik szereplő életében benne van egy egész nagyjátékfilmnyi sztori.
Szerintem mindenképpen nagyon erős érzelmi hátteret tud adni egy játékfilmes projektnek, ha előtte dokumentumfilm készül az adott témáról. Ezt a filmet én is szeretném erre használni; ebben az irányban írom most a következő játékfilmemet. Abból a szempontból ez is bele fog illeni a sormintába, hogy fiatal, ellenkulturális közegben játszódik.
