filmhu: Miért ezt a filmtervedet forgattad le?

Bódis Kriszta: Hamarabb ismerek meg embereket, sorsokat, kerülök bele történetekbe, mint hogy filmet terveznék. De mivel dokumentumfilmes is vagyok valószínűleg másképp szemlélem a valóságot. Többnyire meglátom, mi az, ami a pillanatnyinál több, mi az, ami üzenet, vagy ügy.

A homoszexualitás, és azon belül az inkább rejtőzködésre berendezkedett leszbikus életforma, identitás borzasztó nehezen megélhető vagy vállalható, a társadalomban viruló tévhitek, előítéletek és homofóbia miatt.

Hiszem pedig, hogy a különbözőség érték. Csakúgy, mint az a törekvés, mely a másságokat nem ítéli meg valamiféle magasabb rendűnek vélt kulturális vagy erkölcsi alapról, hanem esélyt ad az -ember és ember közötti elvitathatatlan, ám nehezen megvalósuló- egyenlőség megéléséhez.

Ma, amikor a többség megveti, betegnek tartja, jogaiban korlátozza, vagy legalábbis szégyellni való devianciának minősíti a melegek párkapcsolatát, talán fontos megmutatni egy ilyen szerelem fázisait.

Ebben a filmben egyszerre válik kézzelfoghatóvá: a maga megrázó összetettségében egy a társadalmi különbségek áthidalására tett személyes kísérlet (magyar értelmiségi nő, és egy roma fiatalasszony szerelméről van szó), a társadalom megvetése és diszkriminációja a szegényekkel, cigányokkal, melegekkel, és más kisebbségekkel szemben,
ám leghangsúlyosabban a szerelem-érzés kisajátítatlanul emberi univerzalitása.

filmhu: Hogyan állt össze a stáb és a költségvetés?

B.K.: Még mielőtt pénzről, gyártásról, producerről beszélhettünk volna, a stáb nagyon „kézzelfogható“ és a forgatás jellege miatt alapos megfontolások alapján állt össze. Elsősorban nem klasszikusan filmes szempontok vezéreltek, amikor a forgatás „módszertanát“ kitaláltam. Kevésbé érdekelt az un. profizmus, mint az érintettség, vagy az empátia képessége.
 
Abból indultam ki, amit tálcán kaptam, vagyis a valóságból. A forgatás helyszínén ugyanis a kilencvenes években egy a városból kiköltöző leszbikus közösség élt, akik közül sokan lent maradtak, vagy ma is visszajárnak. Így a stáb tagjai, akik tehát jó barátságban voltak a föszereplővel, és ismerték a filmforgatás közben föszereplővé vált nőt is. Gordon Agátában, -aki itt írta híres leszbikus regényét a Kecskerúzst- barátomban fogalmazódott meg először, hogy ezt a bontakozó szerelmet dokumentáljuk. Nekem pedig elég nyilvánvaló volt, hogy ez csak akkor lehetséges igazán, ha a stábunk, a barátokból áll össze. Nem volt persze nehéz dolgunk, hiszen Takács Mari lett az operatőrünk, aki már forgatott jó néhány dokumentumfilmet. Tímár Magdolna (egyébként bábszínész) barátunk remek dramaturgnak, asszisztensnek és gyártásvezetőnek bizonyult. Agáta továbbra is a konzulens szerepét töltötte be. Viszont jobban jártunk, amikor nem próbáltunk meg profi felszereléssel hangot csinálni. Később a vágásban is „külső“ ember, számos filmem vágójával, nagyon jó munkatársammal, Gyimesi Lászlóval dolgoztam együtt. A forgatás már javában folyt ,havonta napokra leutaztunk, teljesen bevonódtunk, beszélgettünk, telefonálgattunk és „örültünk, sírtunk, drukkoltunk stb., amikor fölmerült, hogy –mivel egyértelműen gazdag, és lényeges nyersanyag gyűlt össze- a további forgatások finanszírozásáról és a film jövöjéröl gondoskodjunk. Ekkor Muhi Andráshoz fordultunk, mert Muhi Andrásnak lenni, az már tényleg egy szakma. Úgy gondoltam az Inforg eléggé nyitott hely, ahhoz, hogy egy ilyen körülmények között készülő, sajátosan más filmet szeressen.

filmhu: Mi tette emlékezetessé a forgatást? 

B.K.: Minden pillanatát meg lehetne írni, de talán az volt a legrémisztőbb, és ezért az érzés beleégett az emlékezetembe, amikor Mariért (akit állandóan vert és zsarolt) átjött részegen az „ura“, hogy haza vigye a szerelmétől. A filmben benne van a jelenet, de máig érzem a  félelmet, amit akkor a forgatások alatt gyakran éreztünk, s amit igazán a bántalmazott Marinak kellet elviselnie egész életében. Közvetve ehhez kapcsolódik az az élményem is, hogy Mari (aki nagyon szegény családból származik, s akit a nála jóval idősebb férje gyerekként megerőszakolt) a forgatás egyik leggyönyörűbb beszélgetése alatt újra megerősít engem abban, hogy milyen mélységeket képes a film, a kép, a filmnyelv a dokumentáción túl megmutatni.

filmhu: Mit vársz az idei szemlétől, mi érdekel a mezőnyből?

B.K.: Minden, ezért mindig többet csalódok.

filmhu: Milyen könyvből csinálnál filmet?

B.K.: Éppen csinálok is a saját regényemből. Kemény vaj a címe.

filmhu: Legjobb/legrosszabb bonmot a filmedben?

B. K.: Legrosszabb: „ Elég baj az, ha valaki odáig süllyed, hogy már egy cigány ad neki enni.“ Legjobb: „ Velem már nem lehet mindent megcsinálni.“