Fejjel az üvegajtónak

Ilyen közkedvelt téma például a házassági válság, a kallódó tinédzser, a nagyvárosban elveszett idegenek, vagy a különböző kultúrák együttéléséből adódó konfliktusok. Az ilyen és ehhez hasonló – önmagukat alanyi jogon (értsd az ötlet alapján) eladó történeteket aztán szabadon lehet kombinálni. Ekkor igazi nyalánkságok jöhetnek létre, többnyire életképtelen óriáscsecsemő hibridek, melyekről aztán a nyolcadik perctől kezdve majdnem olyan iramban tolakodnak kifelé a menekülő nézők, ahogy befelé lökdösődtek egy szebb filmélmény reményében.

Fatih Akin, a berlini nyerő

Engem például csak természetes rocker ösztönöm vonzott a nagy terem elötti non-stop lökdösődésbe, mely minden vetítés előtt azonos rituálé szerint zajlik: a kiírt kezdés után néhány másodperccel kinyílik az üvegajtó, a tömeg pedig a Pantera-Sepultura-Slipknot szintű zenekarok közönségévél vetekedő pogozásba kezd a bejutásért. Mi tagadás, nem utolsó érzés a kis szőke cseh szépségek  között könyökkel utat törve közeledni az üvegajtóhoz, még akkor sem, ha az éppen az ember orra előtt zárul be. Másodszorra viszont megtörtént velem a csoda, az egyre szűkülő tölcsér-torkolat váratlanul szívni kezdett befelé, majd az üvegajtó másik oldalán  kiköpött magából és legnagyobb meglepetésemre bent voltam. De melyik filmet is játsszák éppen? Gegen die wand (talán a Fejjel a falnak a legjobb magyar fordítás) – Arany Medve Berlinben, németországi törökök érdekházassága. Necces. Nem baj ha már végigverekdtem magam, a kapuk előtt, a film végignézése gyerekjáték lesz. És ekkor jön a következő csoda: a film az első kockától kezdve úgy szív magába, mint az az említett torkolat az üvegajtó előtt.

Van egy negyvenes kiégett török punk (később kiderül, hogy felesége halála óta csak ön- és közpusztítással foglalkozik), és egy szigorú apával megáldott, lázadozni (kábítószerezni, bulizni és sokat szexelni) vágyó török szépség. Legutóbb mindketten az öngyilkosságot próbálták, így találkoznak. Ekkor a lánynak „remek“ ötlete támad, valószínűleg nem az első, és nem is az utolsó: érdekházasság, így megszabadulhat a szülői szigortól. A folytatást mindenki kitalálhatja: természetesen egymásba szeretnek, de ez nem baj, ettől nem válik sematikussá a film, mert mire ez bekövetkezik a nézőt (legalábbis engem) teljesen hatalmába kerítette a történet, a két egyformán szeretni való szereplő, a képek és valami, ami ezúttal, bár a szokásos módon, de valahogy mégis érdekesen kerül felhasználásra: a zene. Hogy milyen zene? Hát mindenféle, Depeche Mode, The The, punk, rock, török népzene archaikus és mai változatai, és mintegy az egész filmet szintetizálandó a Sister of Mercy Temple of Love-ja az Ofra Hazás áriázós változatban. Nyugati, nagyvárosi, darkos rockzene és keleti nyekergés együtt egy számban, jobban nem is lehetne megcsinálni a film hangulatát.

Törökök Hamburgban, tépik, rúgják, harapják egymást

Szóval a hősök egymásba szeretnek aztán mindenféle történik, törökök Hamburgban és Isztambulban, tépik, rúgják, harapják egymást, időnként szexelnek, sírnak, nevetnek gyilkolnak és - következésképp meg is halnak. A Gegen die wand egyszerre nagyon kemény és mégis könnyekig megható filmdráma, melynek valahogy úgy sikerült kavargatnia a fentebb részben már említett, agyonhasznált történetvezetési sémákat, hogy a végére valahogy mégis újat tud mondani. Egy olyan film, amiért érdemes lökdösődni, hogy az ember bejusson rá. A fenti példa is mutatja, hogy azért lehet találni jó filmeket idén is, csak küzdeni kell érte. Most nem saját magamat nyugtatgatom, inkább arra az érdekes tendenciára kezdem (később majd folytatom) felhívni a figyelmet, hogy a tavalyi programmal ellentétben idén éppen a versenyporgram, illetve a nagy fesztiválok díjazott filmjei között akadtam érdekesebb darabokra, míg az oly szeretett Forum of Independents szekció 2004-ben takaréklángon ég. Úgy látszik az előítélet, vagy kicsit durvábban fogalmazva, a filmrasszizmus, hosszú távon mégsem kifizetődő dolog - attól, hogy egy film nagy fesztiválokon tarolt még lehet jó is.