 |
Mert, lehet, akad majd kivétel: Karesz, a hajdani állami gondozott, belátta, a múlt csak sár a lába alatt, és, bár utoljára fekete-fehér csíkosban pikulázik a börtönben, két hasonlóan muzikális rabtársával, bizton állítom: ereje van a kitöréshez.
Önmagában kitűnő ötlet, hogy a néptánc (a 100 híres regény stílusában: szélsőségekig fokozott érzelmek, gyorsan gyúló-múló szenvedélyek, a pőre nemiség) ilyen hangsúlyos szerephez jut a kriminalitást, ha ezúttal kevésbé erőszakos formában is, megjelenítő filmben.
(Egyetlen hasonló példára emlékszem: Tímár Péter Mielőtt befejezi röptét a denevér című remeklésében, a gyilkosság előkészítésekor, Kovács Gerzson Péter néptáncszólója ment a tévében.)
Korántsem véletlen, hogy Karesz, és a nála évtizedekkel korosabb, önmagát az emberpiacon áruló, szerencsétlen Gráci, a táncházban talál otthonra. Mindenki prédájaként, idegenül, embertelenül magányosan vegetálnak a számukra belakhatatlan, hatalmas városban, ahol a fiatal srác ráadásul leginkább csak éjszaka ismeri ki magát.
Szép, emellett a történetvezetés szempontjából is okos „húzás”, Karesz és a budai, jó családból való Zsófi egymásra találása, amelyet mégsem hívok szerelemnek, lévén olybá tűnt, sokkal inkább Karesz szeretetvágya mozgatja, mint Zsófi érzelmei.
Noha már a betörés pillanatában tudom, a fiú – haverjai erőszakosságának engedve, bízva a könnyebb menekülésben – a lány családjának házába tör be (akik szenvedéllyel gyűjtik az „Anya gyermekével” portrékat), ez a finom iróniát sem nélkülöző epizód – hirtelen – váratlan feszültséget teremt. Különösen, mert a Vagabond az említett jelenetig kifejezetten „akciószegény”, továbbá: egészen az utolsó képkockáig nem tudjuk, mi lesz a rablás következménye.
A film dramaturgiáját (is) dicséri, hogy mindeközben a táncosok a „Betyárok” című produkciójukra készülnek, s mint a próbafolyamatok során lenni szokott, mindez kissé átrendezi addig sem vérszegény magántörténeteiket.
Említésre, sajnos, ritkán kerül, ezúttal azonban megkerülhetetlen – bár súgtak nekem: a film hangmérnöki munkája mesteri; köszönet érte Kovács Györgynek.
Grunwalsky Ferenc „Kameraember” újfent remekelt.
Magyar filmek esetében ritka jó érzés ismeretlen arcokat (esetünkben: „amatőr” szereplők, és a Budapest Tánc Együttes táncosai) fölfedezni egy filmben. Különösen, mert a Szemlék végére nem hagy nyugodni a gondolat: egzotikus országunkban harminc színész-színésznő kódorog a filmgyártás környékén, kedvüket szegetten, egyre lelketlenebbül.
Szomjas György embert, színészt sosem húz ilyen kelepcébe. Vagabondja: férfimunka.
