A japán stílben elkövetett kardjátékfilmek, vagy a művészi igényű (jelentsen bármit is ez a kifejezés) wuxiák még csak-csak megkapják a nékik kijáró tiszteletet, de a pusztakezes harc nagymestereit, szépségét és kockázatát megörökítő filmek rendre mellőzött darabok, még Bruce Lee zseniális képességei előtt sem hajtottak főt a magukat komolynak tartó esztéták. Ellenben a zsáner rajongótábora erős és széles, így a minőségi darabok gyorsan kultmozikká nemesednek, ajánlott és ajánlható mozikká válnak – miként az a Yun-ho Yang által rendezett, Dél-Koreában tavaly bemutatott Fighter int he Wind esetében is történt.

Részlet Masutatsu Oyama életét feldolgozó filmből
Fighter in the Wind
Tudvalévő, hogy a koreai filmesek rajonganak a véres hőseposzokért, gazdag legendáriumból szemezgetve készítenek oly nagyszerű történelmi mozikat, mint a Warriors of Heaven and Earth, a Sword in the Moon, vagy a Musa. Mindemellett szeretnek nagy távolságot tartani az időben, réges-régi mítoszokat dolgoznak fel, a közelmúlt eseményeit pedig ritkán porolják le (talán, mert elég vacakul alakult számukra a 20. század: megszállásra hosszú gyarmati időszak, majd háború, megint megszállás, újabb háború következett, happy endként pedig kettészakadt az ország; eme száz év krónikájából nehéz dicsőséges, modellértékű történeteket válogatni). A Fighter in the Wind (más helyeken: Baramui Fighter) azonban a mögöttünk álló század talán leghíresebb harcművész-legendájából merített nagyot: az életrajzi moziként roppantmód megengedő, fikcióként tekintve pedig túlzottan röghöz kötött film Masutatsu Oyama biográfiájának gazdagon dramatizált és erősen stilizált, nacionalista felhangokról sem mentes adaptációja.

Kevesen tudják, de a japán karate egyik atyaúristene, a Kyokushin iskola alapítójaként ismert Masutatsu Oyama eredeti neve Choi Bae-dal volt (szerepében Dong-kun Yang remekel), vagyis az ötödik nagy ryuha vitathatatlan mestere koreai felmenőkkel bírt, koreai instruktor oktatta a harcművészet alapjaira, és csak a második világháború kirobbanása előtt tért meg a szigetországba. A film ott csatlakozik rá a harcművész-géniusz életére, mikor a gyarmatosított országban élő fiatalember –alacsony társadalmi származását kompenzálandó- belép a Császári Japán Légierő kötelékébe, hogy pilótaként szolgálhasson. A japánok azonban kamikaze-bevetésekre akarják kényszeríteni az egyébként is huszadrangú senkikként kezelt koreai kadétokat (ez már durván fikciós elem, a felkelő Nap országában a Különleges Támadóalakulat személyi állományát korántsem kényszersorozás útján gereblyézték össze), kik lázadni próbálnak. Egy helyi viszonyok szerint is ultrakonzervatív tiszt, Kato (Masayo Kato) azonban véres leckét ad a renitensek számára, küzdelemre hívja ki, megveri és megalázza, majd kardot ránt, és kis híján meg is öli főhősünket. Choi Bae-dal a háború után csóró senkivé válik, az utcán próbál megélni, ám összetűzésbe keveredik a jakuzákkal, és ismét megkísérti a végzet egy hullámmintás pengéjű katana formájában; csúnyán megsebesül, és csak a vakszerencsén múlik, hogy nem hal kard által. A döntő pillanatban találkozik régi mesterével, ki vállalja képzését, de a sensei-t később elsodorja egy konfliktus (megint a jakuzák), a megtorló-akció pedig csúf kudarcba fullad, főszereplőnket is alaposan helybenhagyják. A sokadik alkalommal is megszégyenült Choi Bae-dal ekkor elhagyja a civilizációt, és két évet tölt magányosan a hegyek közt, rafinált önkínzással, gyilkos szigorral gyakorolja a harcművészeteket (a valóságban Oyama egyszer 14, másszor 18 hónapra vonult el), hogy toprongyos, loncsos és bozontos vademberként térjen vissza megmérettetni magát a legkiválóbb japán mesterek ellenében. Szabadküzdelmet kér különböző karate, judo, kendo és más iskolák képviselőitől, felvállalva a sérülés és a halál kockázatát, majd sorra diadalmaskodik felettük. Choi Bae-dal, a sehonnani senki végül a japán harcművészetek rossz szellemévé növi ki magát, végül a Karate Szövetség győzhetetlennek tartott elnöke, a légierő egykori tisztje, Kato kérelmezi a végső összecsapást, hogy bizonyítsa: a hagyomány sérthetetlen, a tradicionális iskola pedig törvényszerűen erősebb, mint egy jöttment, toprongyos koreai saját, senki által el nem ismert harcművészeti rendszere.

Szemben a hagyománnyal és Katóval
Fighter in the Wind
Az expozíció maga, a figura motivációinak bemutatása felemészti a játékidő felét, tehát a rendező nem hanyagolta el a háttér és a karakterek kibontását, inkább a harci jelenetek vágása során nyerte vissza a drámára szánt időmennyiséget. A Fighter in the Wind első órája egy elszánt, ám mindenki által megalázott és kisemmizett, nélkülözésben és nyomorban élő, szégyenérzettel és bűntudattal feltöltekezett fiatalembert mutat be, aki a budo útját járva kívánja meghaladni önnön korlátjait. A film erős alapját, a hatóanyag legjavát éppen a személyes traumák és az érzelmek adják; Yun-ho Yang nem bolondult bele a harci járatosság és a fizikai erő dicsőítésébe, nem ábrázolt hosszú-hosszú csörtéket, de képes volt plasztikusan bemutatni a harcos félelmét. A martial art mozik rendszerint oly módon veszítik el súlyukat, hogy fatalista megközelítéssel operálva, túlzó esztétizálással mutatják magát a küzdelmet, és nem tudnak, vagy nem akarnak építeni a nézők empatikus képességében rejlő lehetőségekre, nyers ösztöneire. A tradicionális wuxia drámai és gyönyörű, szívén ragadja a nézőt, de nem szorítja meg a torkát, mert az összecsapás végkimenetele előre tudott, ha pedig valaki elhull, halála sorsszerű. Egy szokványos harcművészeti filmben képtelenség tiszta szívből aggódni a főszereplőért, a dolgok folyása ismert, a legyőzhetetlen szuperférfi (vagy éppen szupernő) figurája nem tűri a kétségeket („a főhőst tízszer eltalálják, de csupán egy horzsolás”). A Fighter in the Wind esetében kikerülték ezt a dramaturgiai zsákutcát, itt adott a torokszorító félelem, a jeges rettegés, minden ütésnek súlya van; a néző tudja jól, hogy a főhős egy underdog, renitens normaszegő a totális normakövetés világában, papírforma szerint esélytelen, teljességgel kiszolgáltatott a nálánál sokkalta rangosabb mestereknek, kik merény által sem restek életére törni, ha már kumitében nem tudják legyőzni őt. Minden pillanatban benne van a bukás lehetősége, ez itt nem egy bohókás Jackie Chan- film, hanem az ichi geki világa: egyetlen bevitt ütés vagy rúgás is a harc végét jelenti, a legapróbb hiba is halált, vagy életre szóló megnyomorodást eredményezhet. Choi Bae-dal maga sem sérthetetlen, gyakorta fog talajt, és a küzdelmek végén rendszerint sántikálva, esetenként vérző fejjel távozik; de hite mindennél erősebb, újból és újból megméretteti magát, még „akad egy ellenfél a földön”.

A film persze bajosan működne, ha technikai oldalról nem volna kikezdhetetlen alkotás. Az operatőri munka elképesztően csodálatos (dél-koreai filmeknél ez minimális elvárás), a harcok kemények és közvetlenek (korántsem amerikai stílusú no-contact zajlott a forgatáson), a színészek meggyőzőek; a főszerepet játszó Dong-kun Yang játéka hitelesnek és természetesnek hat, az opponens Masaya Kato eleganciával párosuló ereje lefegyverző, a romantikus mellékszál kedvéért szerepeltetett gésa-feleség, Aya Hirayama szépsége pedig megejtő.

Az igazi Oyama
A harcművészeti filmek előnye, hogy nem metaforikus, hanem direkt formában képesek üzenetet közvetíteni. A Fighter in the Wind egy élete során legendává vált férfi, egy halhatatlan géniusz történetét mutatja be fikciós elemekkel dúsítva, aki senki támogatását nem élvezve, az uralkodó széliránnyal következetesen szembemenve győzte le nálánál sokkalta hatalmasabb, megkérdőjelezhetetlennek hitt tradíciók és társadalmi konvenciók által körülbástyázott ellenfeleit, és teremtett meg azt a harcművészeti rendszert, melyet ma hozzávetőlegesen 12 millió ember gyakorol világszerte. Choi Bae-dal nem intellektusának vagy veleszületett testi erejének, társadalmi státuszának vagy anyagi erőforrásainak köszönhetően tudta megcselekedni a lehetetlent; helyzete halmozottan hátrányos volt, eszköztára pedig szegényes, hisz önmagán kívül senki másra nem számíthatott; az utat, melyet választott, csakis elképesztő önfeladásának és vasszigorának, alázatának és következetességének, törhetetlen hitének és irdatlan mennyiségű munkájának köszönhetően volt képes bejárni.