Nouvelle Vague - Az új hullám (r.: Richard Linklater)
Az 1960-ban bemutatott Godard-alapmű, a Kifulladásig forgatásáról számos anekdota kering: az operatőr Raoul Coutard drága dolly-k helyett egy egyszerű tolószékben ülve hozott létre dinamikus kameramozgásokat, Godard nem írt forgatókönyvet, csak a forgatások reggelein szedte össze az ötleteit az adott napra, és sokszor a jelenetek közben súgott új mondatokat a színészeinek, ezzel az őrületbe kergetve az összes munkatársát. A Kifulladásig a filmtörténet öntörvényű, forradalmi mesterműveként él az emlékezetünkben, a Nouvelle Vague - Az új hullám alapján pedig úgy tűnik, Richard Linklater is rajong érte.
Kép a Nouvelle Vague - Az új hullám című filmből
Linklater filmjének középpontjában a Kifulladásig előkészülete és legendássá vált forgatása áll. A Cahiers du Cinema kritikusaként indult Godard (Guillaume Marbeck átlényegült alakításában) irigykedve figyeli, hogy kollégái és barátai, például François Truffaut (Adrien Rouyard) és Claude Chabrol (Antoine Besson) már megrendezhették első filmjüket, amikkel sikereket is arattak. Végül ő is lehetőséget kap, hogy Truffaut forgatókönyvéből elkészíthesse első filmjét, Jean-Paul Belmondóval (Aubry Dullin a megszólalásig hasonlít) és Jean Seberggel (Zoey Deutch) a főszerepben. A többi pedig már, ahogy mondani szokás, történelem.
A Nouvelle Vague - Az új hullám igazi régi vágású, érzelmes és szórakoztató szerelmeslevél, egyenesen a filmművészet aranykorának címezve. Linklater és operatőre, David Chambille pontosan idézik meg a Kifulladásig képi világát, miközben az '50-es évek végi francia főváros hangulatát is sikerül megragadniuk. A Nouvelle Vague az alkotás szabadságát ünnepli egy szertelen, szent őrülettel dolgozó zseni figuráján keresztül. És, ahogy azt a tavalyi cannes-i filmfesztiválon írt naplónkban is megjegyeztük: Godard biztosan utálta volna. (PVÁ)
Trópusi vihar (r.: Ben Stiller)
„Egy csávó, aki egy csávót játszik, aki egy másik csávót játszik!” Annak ellenére, hogy egy mainstream stúdió terméke, Ben Stiller sírva röhögős akcióvígjátéka kőkeményen nekiment Hollywoodnak, szinte minden, a 2000-es évek második felére jellemző műfajnak és filmipari praktikának kiosztva egy megérdemelt erősségű pofont. A Trópusi vihar ráadásul többszörösen fikció a fikcióban: szereplői egy klisés vietnámi drámát próbálnak leforgatni egy távol-keleti dzsungelben, amelynek valós alapjáról – egy Négylevelű becenevű veterán önéletrajzi regényéről – is kiderül, hogy ordas nagy kamu. Ennek ellenére a drámai szerepre vágyó akciósztár, Tugg Speedman és agyalágyult társai, köztük a method actingbe beleőrült, blackface-t viselő Kirk Lazarus (Robert Downey Jr. egy szerepben, amiért nem kevés online támadást kap manapság az érzékenyebb generációtól) tudtukon kívül belekeverik magukat egy valódi fegyveres konfliktusba egy helyi drogkereskedő-milíciával.
Kép a Trópusi vihar című filmből
A filmet megtévesztően akkurátus előzetesek nyitják a korszakra (tehát a nagy szuperhőscunami előtti amerikai filmgyártásra) jellemző zsánertípusokról – hiszen gondoljunk csak bele, Jack Black azon a ponton akár a valóságban is simán előrukkolhatott volna egy Hájasék-trilógiával, nem sokban különbözött volna olyan szkatológiai klasszikusaitól, mint a Nacho Libre vagy a Gulliver utazásai. A filmbéli Trópusi vihar végül nem készül el, de a felvételekből Oscar-díjas dokumentumfilm születik (kikacsintás az Apokalipszis most! készítését dokumentáló Hearts of Darkness: A Filmmaker's Apocalypse című remekműre), Rain of Madness címen, amit természetesen az alkotók a valóságban is legyártottak.
Bármennyire is túlpörgetett, pofátlan és bombasztikus, a Trópusi vihar a fékevesztett, szétkokainozott színészi egók, a hatalmaskodó producerek, kétszínű ügynökök és a hatalmas költségvetésű, de alacsony színvonalú blockbusterek világáról valószínűleg szinte már túl őszintén vall, úgyhogy Lincoln Osiris őrmester karaktere nem az egyetlen ok, amiért manapság hasonlót Hollywood nem mer bevállalni. (HB)
One Cut of the Dead (r.: Ueda Sinicsiró)
Ueda Sinicsiró 2017-ben készült zombis vígjátéka önfeledten tolja el a falig a film a filmben struktúrát. A One Cut of the Dead első fél órája egyetlen, mozgalmas beállításból áll: egy stáb épp zombifilmet forgat egy elhagyatott ipari épületben, ám a munkát valódi zombik zavarják meg. Ez a fél órás etap eléggé amatőrnek tűnik, és furcsaságok is vannak benne: a színészek néha tanácstalanul állnak, vagy érezhetően húzzák az időt, máskor egy levágott kéz repül be lehetetlen szögből az ajtón, és az operatőr mintha többször is elesne a felvétel során.
Kép a One Cut of the Dead című filmből
Majd a 30. percben elhangzik az „Ennyi!", lepereg a stáblista, és lényegében egy új film kezdődik. Egy hónapot ugrunk vissza az időben, és végigkövethetjük a film elején látott film (ami ugye alapból egy másik filmként indul azon a filmen belül) előkészületeit és forgatását. Amit az első fél órában láttunk, az valójában egy, az interneten élőben közvetített zombihorror volt, a producerek határozott elképzelése szerint szigorúan egyetlen beállításban tartva. A One Cut of the Dead innentől arról szól, ahogy a stáb, élükön a „gyorsan, de átlagos minőségben" dolgozó rendezővel, Higurashival (Hamatsu Takayuki) hogyan próbálja megvalósítani ezt a kockázatos projektet.
Ueda filmjének nagy bravúrja, hogy először teljesen megmutatja a végeredményt, majd utólag helyezi kontextusba a látottakat, ezzel az újranézési faktort is erősíti. Eközben persze rengeteg lehetőség adódik a helyzetkomikumra, amit a filmes sztereotípiák ügyes kiforgatásával használ ki a rendező. Van itt részeg színész, gyomorrontásos statiszta, és a szerepébe túlságosan belefeledkező, a felvétel során mindenkit lekaratézó rendezőfeleség is. A film pedig végül arra fut ki, hogy mennyire szép közösen alkotni valamit, és micsoda energiákat tud felszabadítani a filmkészítés. Még akkor is, amikor csak egy élőben streamelt sufni zombihorrorról van szó. A fillérekből forgatott One Cut of the Dead váratlan kritikai és közönségsikert aratott, pár éve még egy korrekt francia remake-készült belőle, Michel Hazanavicius rendezésében. (PVÁ)
Amerikai éjszaka (r.: François Truffaut)
A film a filmben koncepció egyik legklasszikusabb példája François Truffaut Amerikai éjszaka című filmje, ami egy forgatás káoszát követi végig napról napra. Már az elején kiderül, hogy itt semmi nem megy simán: a főszereplőnő idegösszeomlás szélén áll, egy másik színész teljesen kiszámíthatatlan, a kellékek folyamatosan elromlanak, és még egy macskát is rá kell venni arra, hogy hajlandó legyen meginni a tejet egy jelenetben. Truffaut rendezőként a filmben folyamatosan tüzet olt – egyszer egy jelenetet kell átírni, másszor egy színész magánéleti válságát kezelni, miközben a forgatás menetrendje szorít.
Kép az Amerikai éjszaka című filmből
A film tele van apró, nagyon emberi és néha kifejezetten abszurd helyzetekkel: például egy színésznő nem tudja megjegyezni a szövegét, ezért a stáb különböző tárgyakra ragasztva súgja neki a mondatokat. Vagy egy váratlan tragédia miatt hirtelen teljesen át kell írni a film végét, sőt, van, hogy a művésznő házi vajra vágyik, azonban a környéken nem kapni és az asszisztens a boltban vásárolt vajakat gyúrja össze olyan módon, mintha mégis sikerült volna szerezniük. Közben szerelmek alakulnak és mennek tönkre a stábtagok között, ami még inkább összekuszálja a munkát. Ezek a történetek nemcsak humorosak, hanem nagyon pontosan mutatják meg, mennyire törékeny folyamat a filmkészítés.
Az Amerikai éjszaka nem egy idealizált „filmes álmot” mutat, hanem azt, hogy a mozi sokszor káoszból, véletlenekből és gyors megoldásokból áll össze. És mégis – vagy pont ezért – a végén megszületik a film. Truffaut ezzel azt sugallja, hogy a filmkészítés valójában egy közös játék, ahol minden hiba és nehézség része annak a varázslatnak, amit végül a néző lát. (MJA)
A kaszkadőr (r.: Richard Rush)
Egy filmforgatás úgy tud életveszélyes és frusztráló hely lenni, ahonnan jobb minél előbb szabadulni, hogy közben teljesen el is bűvöli a stábtagokat, és a mozis bűbáj hatására képtelenek kilépni ebből a világból. Ezt az izgalmas ellentmondást ábrázolja Richard Rush filmszatírája, amelynek célkeresztjében Hollywood és a magukat istennek képzelő rendezők állnak. A kaszkadőr amúgy akcióvígjátékként és szerelmi történetként is maradandó élmény, ahogy a rendőrök elől a forgatáson menedéket találó kaszkadőr sem tudja, milyen őrületbe rángatja bele a következő jelenetben a rendezője, úgy a film maga is tele van meglepő fordulatokkal.
Kép A kaszkadőr című filmből
Peter O’Toole karrierjének egyik legerősebb alakítása az istenkomplexusos rendező, aki egy daruhoz illesztett széken szálldosva a legváratlanabb pillanatokban tűnik fel, és karizmatikus fellépésének köszönhetően könnyen tudja manipulálni a stábtagokat, a forgatáson szaglászó rendőröket. Alakítása szeretetteljes kifigurázása a korszak megalomán szerzői rendezőinek, például Francis Ford Coppolának, és annak a gondolatnak, hogy mindent alá kell rendelni a Nagy Mű elkészültének. O’Toole elmondása szerint Az Arábiai Lawrence rendezőjéről, David Leanről mintázta Eli Crosst.
Egy ideig úgy volt, hogy Francois Truffaut rendezi a fimet, ő végül az ebben a cikkben szintén szereplő Amerikai éjszakát készítette el, beleépítve néhány motívumot A kaszkadőrből. Évekkel később, 1981-ben megkérdezték tőle, ki a kedvenc rendezője. A következőt válaszolta: „Nem tudom a nevét, de tegnap este láttam a filmjét, aminek az a címe, hogy A kaszkadőr.” Richard Rush nem csupán élete fő művét készítette el, de az Egyesült Államokban nála talán senki nem álmodta hatásosabban vászonra, mennyire őrült dolog tud lenni a filmkészítés. (VD)
