 |
Ehhez természetesen olyan műhelyekre van szükség, amelyek felvállalják és támogatják az ígéretesnek tűnő kezdeményezéseket. Éppen ilyen szándékkal és célkitűzésekkel alapította Muhi András producer az Inforg Stúdiót 1999-ben. A Stúdió eddigi működésének mérlege pedig igazolta az elképzelést, az itt debütáló és/vagy forgató alkotók mind itthon, mind külföldön szépen sikereket értek el.
Az Inforg Stúdió alkotók és műfajok szinte zavarba ejtő sokaságát sorakoztatja fel, dokumentumfilm (Hartai László, Ferenczi Gábor, Sós Ágnes), a zömöt alkotó művészfilmes kísérleti alkotások (Bodó Viktor, Fliegauf Benedek, Politzer Péter, Tősér Árpád, Nemes Gyula stb.) és műfaji film (Banner-Szűcs Loránd, Dési András György, Móray Gábor) egyaránt megtalálható az alkotások között. A visszatérő nevek mellett (Fliegauf Benedek, Szaladják István, a Kálmánchelyi-Stefanovics-Végh trió) évente 3-4 első kisfilmjét az Inforgban forgató, szerencsét próbáló fiatal rendezőpalánta is feltűnik. Amint kérdésünkre Muhi András a stúdió vezetője elmondta az Inforg indulása óta közel 100-150 ember került valamilyen kapcsolatba a stúdióval, fenntartva az állandó változatosságot, biztosítva a megújulás lehetőségét.
Az Inforg éppen jókor, egy olyan szerencsés időszakban kezdte meg működését, amikor egy friss szemléletmódú, tehetséges korosztály kereste a megszólalás lehetőségét, amelyhez a nyitott szellemiségű Inforg megfelelő keretet, szervezői, produceri hátteret biztosított. Az első egy-két év erős kezdése megalapozta a stúdió jó hírét és biztosította lendületet a folytatáshoz. Az elért kritikai (Szaladják István: Aranymadár, Fliegauf Benedek: Beszélő fejek, Nemes Gyula: Papagáj) és közönségsikerek (Kálmánchelyi-Stefanovics-Végh: úristen@menny.hu; Legkisebb film a legnagyobb magyarról, Bodó Viktor: Citromfej) hatása természetes gravitációs erővel vonzotta azután az alkotni vágyó fiatalokat a stúdióhoz, amely, becsületére legyen mondva, továbbra is nyitva tartotta kapuit. Amint Muhi András elmondta, minden film elkészülése önálló történet, nincs rutinszerű metódus, egyéntől és helyzettől függően a közös megbeszélések, szövegek, ötletek, képi „bizonyítékok” alapján dől el a létrejövő projektek sorsa, majd a bizonyítók tovább bizonyíthatnak, miközben marad tér a friss szemléletű, ígéretesnek tűnő új alkotók számára is. Nagy sikerként értékelte a stúdióvezető, hogy két, Inforgnál indult alkotói gárda is eljutott a legnagyobb kihívást jelentő állomásig, a nagyjátékfilmes megmérettetésig (Fliegauf Benedek: Rengeteg; Kálmánchelyi-Stefanovics-Végh: Libiomfi).
Muhi András szerint a legnagyobb probléma, hogy a magyar filmfinanszírozásban (ha gyéren is) a filmekre még csak lehet valahogy forrásokat találni, a rendszer azonban nem ismeri a stúdiók működési költségének fogalmát. A mindennapi szervezési munkát, a fesztiválokra kijutás költségét, a stúdió életével együttjáró kiadásokat stb. senki semmilyen formában nem támogatja, a finanszírozás továbbra is egyes filmekben, rendezőkben s nem rendszerben gondolkozik.
A január 25-én a Toldi moziban megrendezett Inforg-nap vetítésein a stúdió az elmúlt év termését mutatta be, felszabadult, fesztiválszerű hangulatban, teltház előtt (magyar dokumentumfilm esetében például már régen kellett másfél órás padlón üléssel fizetnem öt perc késésért). Optimizmusban, fogadókészségben, lelkesedésben már nincs hiány.
Szimpatikus és biztató kezdeményezés Muhi András és fiatal csapatának kísérletekre, újdonságokra fogékony stúdió-kísérlete, a sok közül az egyik eleven bizonyíték arra, hogy a hazai film-jövő nem csupán államtitkári barátságok és politikai marketing-vonalak mentén, akadémikus tekintélytiszteletben képzelhető el – sőt, ha elevennek kívánjuk látni ezt a jövőt, a legkevésbé ebben szabad gondolkodnunk.
Mindezen pozitívumok mellett azonban „nem mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán!” Az Inforghoz hasonló kezdeményezések éppen hogy csupán az első (bár kétségkívül legnehezebb) lépést jelentik. Azt az állapotot, amikor már nem a puszta lét vagy nemlét a kérdés (bár törvényi szinten, a filmes szakma esetében mindez jelenleg is függőben lévő játszma), hanem amikor megkezdődik az igazi küzdelem az anyaggal, s alkotók, közönség, kritikusok közösen gyúrják, formálják egyre nemesebb anyaggá azt az esztétikai masszát, amelyből az új magyar film megszülethet.
Az Inforg egész napos programját végignézve, és az elmúlt évek termését is mellétéve, a stúdió elkészült filmjeiben egy különös, régi-új határán billegő állapot érzékelhető. Mint amikor meg kell indítani egy teherrel megrakott szánkót, s különösen nehezek és tétovák az első lépések, hogy majd később, az elkapott lendület maga legyen a legnagyobb segítség. Mint ahogy a Stúdió egészére, a legtöbb filmes próbálkozásra is ez az iránykereső nekirugaszkodás jellemző: fogáskeresések, váratlanul tiszta futamok és fals hangok keveredése. Harc a tiszta hangokért.
A legsikerültebb darabok az erős hagyománnyal bíró és nemegyszer neves konzultánsok segítségével létrejövő dokumentumfilmek között találhatók. Az ezévi anyag egyik legérdekesebb darabja Ferenczi Gábor Magyar buletin című filmje volt, amely az erdélyi magyarok és a magyar igazolvány esetét dolgozza fel, józanul, mégis érzékenyen, példamutatóan kikerülve az aktuálpolitikai csapdákat. Zajos sikert aratott a tavaly nyáron forgatás közben elhunyt legendás underground figuráról, Dixiről készült portréfilm is, Oláh Lehel munkája.
A művészfilmek és műfaji próbálkozások esetében érhető tetten leginkább az az ellentmondásos bizonytalan helyzet, amikor a moccanó szándékok már érzékelhetőek, de az alkotók még nem találják saját nyelvüket, tempójukat, nem birtokolják kellő biztonsággal a választott filmes eszközöket (ami kezdő filmesek esetében részben érthető). Az idei filmekben is figyelemre méltó erények keverednek tanulságos buktatókkal. Politzer Péter debütáló filmje a Gránátok a fényképezés (operatőr: Szaladják István) és vágás terén nyújt kiemelkedő minőséget, súlytalan marad azonban a dramaturgiai tét. A Kálmánchelyi-Stefanovics-Végh trió első nagyjátékfilmje alkalmából tovább radikalizálja a maguk kreálta infantil-abszurdot, s teremtenek néhány emlékezetes jelenetet, cserébe elvesztik időérzéküket, lötyögnek a bőnek bizonyuló nagyjátékfilmnyi időkeretben a szétszórt poénok, amelyek közt bizony elég laza a képi kötőanyag. Fliegauf Bence Rengeteg című debütáló nagyjátékfilmje hiteles színészi játékkal előadott hiteles esettanulmányokat helyez egymás után, de talán túlságosan is leköti az aprólékos lélekboncoló szorgalom, és az esettanulmány-szerű részeket összefűző nagyobb összefüggés, azaz a film tétje függőben marad.
Az Inforg útközben van, kis és nagyjátékfilmjei legtöbbjében, talán még mindig egy kicsit sok az alkotásokra ráakasztott „művészet”, szívesen látnánk még több belső bátorságot, és külső koncentrációt, erre az Inforg működésében meg is van az ígéret (sőt, egyre több a bizonyíték), a stúdió lélekzik, makacs kitartással és eltökéltséggel igyekszik új csapásokat nyitni, új hangokat megszólaltatni. Érdemes tehát szorítani nekik, mert ezzel magunknak is, az egész magyar filmszakmának drukkolunk.
