Vetítés után olvasandó!


Tzameti. A „13” grúzul is baljósan hangzik. Kivéve, ha valaki – mint a Tzameti lányos képű hőse – a szerencse fia. És a megfelelő időben a megfelelő helyen tartózkodva, súlyos százezreket érő titok nyomára akad.

Sébastien-ra amúgy igencsak ráfér a szerencse, csóró emigráns, akit a sors Grúziából egészen a normand tengerpartig sodort, hogy ott alkalmi munkákból tengesse életét és lássa el népes családját. A szótlan, magába zárkózott fiatalember épp egy kiöregedett aranyifjú házát reparálja, amikor megbízója váratlanul meghal. A vakvéletlen Sébastien elé sodor egy levelet, amit az öregnek küldtek: Párizsba szóló vonatjegy, és egy kifizetett szállodai szoba számlája lapul benne.

Grúzul is baljósan hangzik

Az alkalom szüli a kalandort, Sébastien személyiséget és sorsot cserél, beleveti magát az ismeretlenbe, felszáll a vonatra, és bejelentkezik a szállodába. Ha máshonnan nem, A foglalkozása riporter-ből tudhatjuk, mások bőrébe bújni halálos passzió, kész életveszély. Sébastien-nak fogalma sincs, mit rejteget számára a „13”-as szám, amit a titokzatos kaland második állomásán kézhez kap, de hát ki tudna ellenállni a csábításnak, különösen, ha unja kilátástalan, megfeneklett életét.

Idáig kisrealista filmet láttunk – a francia új hullám vidéki filmjeinek, mondjuk A szép Serge modorában – innentől alámerülünk az alvilágban. Annak is egy mélyebb, sötétebb bugyrában, mint amilyen a piti tolvajok és a buta nehézfiúk alvilága.

Hamarosan kiderül, egy titkos társaság keveri a lapokat és űz gonosz játékot a résztvevőkkel. A sűrű erdő mélyén, a sötétség leple alatt pár tucat, többnyire idősödő férfi galád embersporttal múlatja az időt. Miközben – nem mellékesen – milliós tétekben fogad a versenyzőkre. A játékszabály egyszerű, a játékosok körbe állnak, kezükben revolver, egy szem golyóval a forgótárban, és adott jelre rálőnek az előttük állóra. A tét élet vagy halál: csak a legszerencsésebb maradhat életben. A következő körben emelkednek a tétek, és két golyó kerül a pisztolyokba.

A tét élet vagy halál
A forgandó szerencse kereke persze pördül még jónéhány kört, a sorsrulett golyóbisa ide-oda pattog, míg a film végére meg nem áll. Hogy hol és miként azt már tényleg nem árulhatjuk el. Már csak azért sem, mert a rendező, Géla Babluani is éppoly szűkszavú, akár főhőse. A Tzameti annyi amennyi a története, egy perc üresjárata sincs, egyenes adás egy hallatlanul feszült és titokzatos esemény sűrűjéből, együtt szorongunk a hőssel, csak annyit tudunk, amennyit, ő tudhat. A Tzameti hatásos bizonyíték a túlspilázott dramaturgia korában arra, hogy egy minden sallang nélkül elmesélt sztorival is lehet adrenalint pumpálni a nézőbe, feltéve persze, hogy találtunk egy egyszerű, de az örvény ellenállhatatlan erejével magába szippantó történetet.
 
Egyetlen apró probléma azért adódik: az efféle 18 karátos sztori nem szokott ott csillogni a filmgyár udvarán. Ha valaki ilyen ritka kincset talál, már csak arra kell vigyáznia, hogy ne csiszolja túl, ne barmolja el, ne tegye hozzá nem illő foglalatba. És ne beszélje túl azt, ami magáért beszél. Az efféle alapsztorik – mint mondjuk Az öreg halász és a tenger – értékét épp az adja, hogy ezeregy féle képpen törik meg a fényt. A Tzameti története, miközben vadrealista mód konkrét, és mentes mindenféle szimbolista szándéktól, nagyon sok mindent jelképezhet: egy kiélt, már csak a véres látványosságra felizguló társadalmat éppúgy, mint a pénz mindent – személyiséget, józan észt -- maga alá gyűrő hatalmát, vagy épp egy olyan minden törvényét, elvét, mintáját elvesztő világot, amelyet már csak a formális és épp ezért embertelen játékszabályok tartanak össze.

A Tzameti fekete gyöngyszem, akárhogy forgassuk, jót nem ígér.