Gábor Éva: Abszolút ösztönből csináltam

Filmhu: Első körben arra kérnélek, hogy mesélj kicsit magadról, arról, hogy mivel foglalkoztál a Pál Adrienn előtt és után.

Gábor Éva: Egy mobil távközlési cégnél dolgozom, illetve egy rádiónál vagyok hírszerkesztő-bemondó. A fennmaradó időben pedig főállású anya vagyok, négy éves Panni lányom mellett. Nagyjából ez teszi ki a mindennapokat.

Filmhu: Hosszú hónapokig keresték a Pál Adrienn főszereplőjét, minden lehetséges fórumon. Hogy talált rád a szerep?

G. É.: Az egyik kolléganőm látta meg a hirdetést egy közösségi portálon, aki a Friss levegő kapcsán készített interjút korábban Kocsis Ágival. Végül ő jelentkezett a nevemben.

Filmhu: Egy 40 napig tartó forgatás könnyedén felborítja az ember életét. Egyértelmű döntés volt, hogy bevállalod?

G. É.: Akkoriban GYED-en voltam otthon, a forgatás alatt pedig GYES-en. Már az első körös casting után egyértelmű volt számomra, hogy elvállalom a szerepet, ha engem választanak. A második körnél már azt éreztem, hogy én ezt nagyon szeretném - persze ilyenkor az ember ezeket az érzéseket próbálja elnyomni magában, hogy ne koppanjon olyan nagyot, ha mégsem kapja meg a szerepet. Szerencsére erre nem került sor.

Filmhu: Mi miatt érezted azt, hogy nagyon akarod ezt a szerepet?

G. É.: A második fordulóban már egy színész is jelen volt és el kellett játszanunk egy jelenetet a filmből. Furcsa és megfoghatatlan dolog ez, de azt éreztem, hogy valami olyat hoztak ki belőlem, amit eddig még soha senki. Zenéltem és szavaltam korábban, tehát a színpadi lét, a szereplés része már megvolt, de egészen más perspektívából. Ez a közel egy órás casting nagyon felemelő volt és tudtam, hogy jó lenne részese lenni ennek a csapatnak és együtt csinálni velük azt, amit ők csinálnak - gyakorlatilag mindegy, mi az. (nevet)

Filmhu: Volt ennek a döntésnek olyan aspektusa, amiben közrejátszott a társadalmi szerepvállalás? Arra gondolok, hogy a média és a film világa gyakorlatilag nem vesz tudomást az átlagostól eltérő testalkatú emberekről....

G. É.: Tudatosan nem játszott ez szerepet a döntésemben, annál is inkább, mivel mi nem teljesen ugyanúgy gondolkodunk Ágival a túlsúlyos emberekről. Szerencsére ez a filmen nem látszódik. Tudatos társadalmi szerepvállalás már csak azért sem volt jelen, mert akkor még nem is voltam teljesen tisztában azzal, miről is szól majd a film. Inkább csak kalandvágy volt.

Filmhu: Miben áll ez a más nézőpont?

G. É.: Ági szerint a túlsúlyos emberek többsége bánatevő. Én pedig ezt egészen másképp gondolom, hiszen e mögött lehet betegség, lehet túlzott boldogság vagy a végletek közötti ingadozás - tehát szerintem sokkal árnyaltabb a kép, mint amilyennek ő látja.

Filmhu: Azt gondolom, hogy Áginak elég határozott elképzelései vannak arról, hogy mit és hogyan akar látni. Mégis, volt valami - az alakításodon túl - amit te tettél bele a filmbe?

G. É.: Több ilyen van, de ezek leginkább a próbák alatt lezajlott rögtönzésekből tevődtek át a filmbe. A szerepre való felkészülés időszakában jártam egy idősek otthonába, ott sok olyan dolog épült be, ami egy-egy jelenetnél Piroska hasznára vált. Mikor elmegy látogatóban a tanítónőhöz a kórházba és ott áll az ágyánál, az improvizációk közben alakult ki, hiszen az a Piroska, aki előtte hónapokig járt az otthonba, ösztönösen elkezdett ágyat igazgatni és infúziót nézni. A három hónap betanulás alatt rögzült, hogy fekvő betegnél vigyázni kell, hogy nehogy felfekvése legyen, így ösztönösen elkezdtem rángatni alatta az ágyneműt. Sok apró humor is úgy maradt benne a filmben, hogy a próbák vagy a forgatás során adódott egy olyan szituáció, ami azután kiforrta magát.

Filmhu: Mi volt a legnehezebb számodra a 40 napos forgatás során?

G. É.: Komplexen az egész nagyon megterhelő volt - erre egy abszolút kívülálló és laikus ember egyszerűen nem tud felkészülni. Persze mondta Ági előtte, hogy ez alatt a 40 nap alatt nincs olyan jelenet, amelyben én ne szerepelnék. Én is mondogattam magamnak, hogy 40 nap az nagyon sok, de erre igazán nem lehet felkészülni, ahogy nap-nap után egyre közelebb kerülsz a végéhez és fogalmad sincs, fogod-e bírni végig vagy sem. Nem az van benned, hogy legyen már vége, mostmár elég volt, hanem az a folyamatos kétely, hogy végig fogod-e tudni úgy csinálni, ahogy elvárják. A téli forgatás fizikailag is nagyon megterhelő volt, voltak olyan szituációk, amelyek magukban hordozták a komplett tüdőgyulladásos megfázást - ezt sikerült is begyűjtenem, olyannyira, hogy orvost kellett hívni a forgatásra, mert rázott a hideg és nagyon belázasodtam.

Filmhu: És mi volt a legfelemelőbb része?

G. É.: Az folyamatos volt! Például amikor azt mondják, hogy kaput nézünk - amiről előtte fogalmam sem volt, hogy mit jelenthet - na az már nagyon jó! Nekem minden forgatási nap egy élmény volt, az összes nehézségével, borzalmával és megpróbáltatásaival együtt is egy olyan lelki pluszt adott, ami pótolhatatlan. És nem feltétlenül csak az elismerések, hanem azok a kapcsolatok, amki kialakulnak, hogy olyan embereket ismerek meg, akiktől ismeretlenül rengeteg támogatást és segítséget kapok. Hogy sokan nagyon odafigyeltek rám, hogy mi van velem, hogy élem meg ezt az egészet - tényleg fantasztikus csapat volt és nagyon sok erőt merítettem belőlük. Legyen szó bármilyen kihívásról, most már nem gondolnám azt magamról, hogy én azt nem tudom véghez vinni! Ilyen tekintetben nagyon megerősített ez az élmény.


Filmhu: Mi a közös benned és Fodor Piroskában?

G. É.: Nagyon hasonlítunk! (nevet) Az a nagyfokú érzékenység - ami Piroskánál mondjuk inkább érzéketlenségnek tűnik, de ahogy nézi az ember, kiderül, hogy pontosan abból adódik a felszíni érzéketlenség, hogy olyan érzékeny a világ minden rezdülésére, hogy egy krémes falat épít önmaga köré. Én úgy gondolom, hogy ez az érzékenység az, amit Ági megláthatott, amikor arra jutott, hogy meg tudom formálni Piroskát. Való igaz, hogy én inkább az élet másik végletét élem - sok nevetéssel, nagy pörgéssel és sok és széles skálán mozgó emberi kapcsolatokkal. Egy újságíró fogalmazta meg számomra elfogadható módon, hogy csak az tud igazán szomorú lenni, aki igazán boldog is tud lenni - tehát ugyanazon a skálán mozgunk Piroskával, csak én inkább a másik oldalán.

Filmhu: És azzal a fokú passzivitással sem volt nehéz zöld ágra vergődni, ahogyan ő megéli a dolgokat?

G. É.: Na ez nagyon nehéz volt nekem, már csak azért is, mert elég régóta egy nagy multicégnél dolgozom. Ha 19 évesen bekerülsz a médiába, nagyon hamar megtanulod, hogy nincs olyan szócsata, amiben alulmaradhatsz, mindig vissza kell szólni, mindig kell, hogy legyen a tarsolyodban egy olyan poén, amivel helyre tudod tenni a dolgokat. Sok szituációs gyakorlatot csináltunk, aminek a végén Ági azt szűrte le, hogy nem igazán engedem az embereket és az érzelmeket közel magamhoz, és szerinte mindent megpróbálok intellektussal elfolytani, leszorítani. Volt ezzel kapcsolatban egy nagy beszélgetésünk, amikor ő azt kérte tőlem, hogy hagyjam, hogy hassanak rám az érzelmek, még akkor is, hogyha ez fáj. Ez az igazán nehéz, amikor fölépítesz magad köré egy világot, hogy a multik lélekölő-lélekgyötrő munkamenete és a média hihetetlen taposása-könyöklése, minden szennye és mocska ne férhessen közel hozzád, akkor egyszer csak valaki azt kéri tőled, hogy hagyd, hogy hassanak rád a dolgok.... és amikor tényleg elkezdesz megnyílni és beengedni mindent, akkor az nagyon nagyot odaüt. Igazából hónapokkal a forgatás után jöttem rá, hogy lelkileg egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire megérinthet ez az egész.

Filmhu: A kamera közelségét mennyire volt nehéz megszokni? Van egy szerep, amiben benne kell lenned, de közben figyelned kell arra, hogy pont oda ülj, ahova az előbb, pont annyit lépj vagy mozdulj....

G. É.: Amikor benne vagy, nem érzed szerepnek. Én nem vagyok színész, nem tanultam ezt, csak az ösztöneim voltak. Ugyanakkor annyira éreztem, hogy Ági mit szeretne látni, hogy pontosan tudtam, mit vár tőlem. Volt időm arra, hogy kiismerjem, mit gondol a karakterről - attól kezdve, hogy kiválasztottak, az összes szereplőt körém építette, minden castingon ott voltam, minden szereplővel próbáltam. Illetve Ádám, az operatőr (Fillenz Ádám - a szerk.) fantasztikus ember, ő az, akiről még azt sem tudom elképzelni, hogy valakiről-valaha rosszat gondolt. Megismertük egymást, és annyira természetes volt, hogy ő mindig ott van, hogy az sem zavart, ha tíz centire volt az arcomtól, mert teljesen el tudtam fogadni az egész lényét, sőt, ha ő megjelent, máris jobban voltam. Ő mindig tudta, hogy mikor kell odakacsintani egyet, nagyon érezte, hogy hogyan kell velem bánni. A kamerával egyáltalán nem volt gondom - ezen én magam is meglepődtem az első forgatási napon. Sőt, sokszor kifejezetten élveztem - persze később még jobban élveztem, hogy nem kell kamera előtt állnom, negyven nap után! (nevet) Sokkal zavaróbb volt, hogy a két emberen kívül - akikkel próbáltam és lelkileg intim kapcsolatba kerültem - ott volt még ötven ember a stábban. Na ezt nehezebb volt elfogadni, hogy utcán öltözöm, hogy ötven ember előtt a földön ülve fölzabálom a hűtőt, hogy négyzetméterre veszik a kellékesek a krémest és én a kedves asszisztens segítségével mindent kipakolok egy nejlonzacskóba.... ezek voltak az igazi nehézségek. Az állandó hideg, vacogás is eléggé megviselt - egy használaton kívüli kórházban forgattunk, ahol forgatás előtt nem feltétlen a főszereplőt fűtötték, hanem az ablakról nyomták le a jégvirágot, hogy sikerüljön a felvétel. Sokkal nehezebben tudod összeszedni magad és koncentrálni arra, ami a feladatod, ha kockára vagy fagyva - mint például most! (nevet)

Filmhu: Kissé bulváros a kérdés, de kíváncsivá tett, hogy vajon hány krémest kellett megenned együltő helyedben? Filmnézés közben borzadtam el, amikor eszembe jutott, hogy az bizony egy vagy két forgatási nap volt, amit a szívhangfigyelő szobában eltöltöttetek, azzal a töménytelen mennyiségű sütivel....

G. É.: Nem darabra számoltuk, hanem négyzetméterre.... Úgy rakták össze ezt a sütit, hogy a fő cél az volt, hogy jó legyen az effekt, miközben eszi az ember, látványra pedig úgy nézzen ki, mint egy krémes. Sok sütievés próba volt, ezekből lett ez a rizses-túrós-barackos dolog.... amikor ötödjére kapod azt a rendezői instrukciót, hogy most úgy edd, mintha az életed múlna rajta és fél perc alatt négyet letolsz, na az borzalmas. Ott nincs kegyelem! És nem csak a krémes, amikor jött az ebédszünet, rögtön azt kérdeztem, hogy utána mennyit kell majd enni? Merjek ebédelni egyáltalán?

Filmhu: Kijutottál Cannes-ba a filmmel. Érdekelne, hogy milyen benyomást tett rád ez a fesztivál, illetve a film körüli felhajtást mennyire élvezed, ami a forgatáson túl ezzel a szerepkörrel jár?

G. É.: Én nagyon kötelességtudó gyerek voltam. Ha azt mondták, hogy a városi ünnepségen én fogok szavalni, akkor elszakadt bokaszallaggal, mankóva bicegve is ott voltam és szavaltam. Ez valószínűleg máig megmaradt, ha azt mondják, hogy most ide kell menni és ezt kell csinálni, akkor én oda megyek és azt csinálom. Elég sok mindent le lehet nyomni a torkomon és fát lehet vágni a hátamon. Ezzel együtt, hogy sokszor kötelességnek érzek bizonyos dolgokat, alapvetően nagyon élvezem. A cannes-i fesztivál azért volt számomra egy csoda, mert nászúton voltam Cannes-ban, és akkor végigjártuk a filmpalota környékét, turistaként megnéztük a kézjegyeket és elképzeltük, milyen lehet ez a hely, amikor a vörös szőnyegen, fényárban úszva jönnek-mennek a sztárok... és akkor egyszer csak ott voltunk és azon nosztalgiáztunk, milyen is volt, amikor nem voltak kordonok, nem volt vörös szőnyeg és nem voltak sztárok. Azóta voltam még néhány fesztiválon és mindegyik más. Cannes-ban pont az a lenyűgöző, hogy milyen óriási, de a kisebb fesztiválok sokkal közvetlenebbek, van kapcsolat a közönséggel és ott van időd és esélyed arra is, hogy esetleg más versenyfilmeket megnézz. Cannes-ban eléggé feszített a tempó, egy asszisztenssel a hátad mögött, kordonok között lavírozva kell jönni-menni, de ezzel együtt fantasztikus élmény volt!

Filmhu: Nehéz volt visszazökkenni a megszokott kerékvágásba?

G. É.: A forgatás után döntöttem úgy, hogy visszazökkenek a régi kerékvágásba, utána persze rá kellett döbbennem arra, hogy ez nem egészen úgy működik, hogy szombaton kiállok a kamera mögül, kidobom a kontaktlencsét, lemosom a sminket, kiszedem a szemöldököm már végre és bemegyek hétfőn a "gyárba". Csak hetekkel később jöttem rá, hogy kellett volna egy kis időt adni magamnak a visszarázódásra - de mostanra már azt hiszem, maradéktalanul sikerült.

Filmhu: Ha szembejönne egy újabb filmszerep, elvállalnád?

G. É.: Mindenképp beszélgetnék erről az illetékesekkel... Alapvetően nagyon szeretem a kihívásokat és igen, azt hiszem nagyon szívesen kipróbálnám magam egy egészen másfajta karakterben is.