Minden rendezőnek van az könyve, amelyet fiatalkora óta őriz a szívében, és arról álmodik, hogy egyszer filmre viszi majd. Erre gyakran évtizedeket kell várnia – a megfelelő támogatásra, a technológiai háttérre, vagy egyszerűen a jó időzítésre. 2025-ben Emerald Fennell számára is valóra vált egy régi álom, amikor megrendezhette Emily Brontë irodalmi klasszikusának, az Üvöltő szelek adaptációját. A regény szerelmesei azonban alighanem egy emberként sóhajtanak fel: bár ne tette volna.
Napjainkban, amikor egyre több film és sorozat alapjául szolgál korábban létező szellemi tulajdon, mind relevánsabbá válik a kérdés, hogy mikor jó egy adaptáció. A legtöbben valószínűleg azt mondanák, akkor, ha minél pontosabban viszi filmre a forrásanyagot. Csakhogy ez eleve lehetetlen vállalkozás; a változtatás elkerülhetetlen, ha egyik médiumról a másikra fordítanak át egy történetet. Az adaptáció ismétlés, nem másolás, így az eredeti szöveghez való hűség nem válhat kizárólagos mércévé az értékelés során. Azonban jogos a felvetés: meddig nevezhető valami még adaptációnak?
2024-ben bejelentették, hogy Emerald Fennell az igencsak megosztó Saltburn után ezúttal egy igazi klasszikus, az Üvöltő szelek adaptációjával tér vissza. A hír hallatán felmerülő kételyek és aggodalmak minden új információval csak sűrűsödtek a történet rajongói körében. A főszerepeket – az eredetileg alig húszéves párost – az akkor 34 éves Margot Robbie és a nála 8 évvel fiatalabb Jacob Elordi alakítják; a zenéért a köztudatba az elektropop Brat című albumával berobbanó Charli XCX felel; az előzetesek pedig gótikus regény helyett inkább egy idézőjelbe tett, erotikával túlfűtött Üvöltő szelek-et ígértek.
Az 1847-ben megjelent könyv két angol földbirtokos család, az Earnshaw-k és a Lintonok történetét meséli el, középpontban az Earnshaw család fogadott fiával, Heathcliffel és a hozzá fűződő viharos viszonyaikkal. A híresen összetett narratíva a felszínen szerelemről, birtoklásról és bosszúról szól, ám emögött jóval súlyosabb témák sejlenek fel. Brontë azt vizsgálja, miként tekint a társadalom az osztályhelyzetre, a nemi szerepekre és az identitásra; hogyan öröklődnek tovább a traumák generációról generációra; valamint hogy a szeretet – bármilyen formában értelmezzük is azt – képes-e mindezt felülírni.
Emerald Fennell azonban meglehetősen szabadon bánt az alapanyaggal. Az Üvöltő szelek csupán az első kötetet – az ifjú Heathcliff és gyermekkori pajtása, Catherine ellentmondásos kapcsolatát – dolgozza fel; a következő generáció már nem fért bele a 136 perces játékidőbe. A film a szereplők nevét leszámítva köszönőviszonyban is alig áll az eredeti cselekménnyel. A karakterek többségét teljesen ki- vagy átírták, a kapcsolatrendszert felborították, és csupán a legfontosabb narratív mérföldköveket, valamint a legismertebb idézeteket tartották meg.
Egy ilyen nagy költségvetésű produkció esetében kézenfekvő biztonsági háló egy ismert történet adaptálása (legalább címben) egy eredeti koncepció helyett. De valóban nem lenne elég egy befutott rendezőnő, két A-listás, gyönyörű színész és egy, az 1800-as évek Angliájában játszódó, végzetes szerelem története egy eladható kosztümös filmhez? Eredeti forgatókönyvként ugyanígy, ha nem még inkább, megállná a helyét – legalábbis a moziban körülöttem ülő, feltehetően a könyvet nem ismerők lelkes-könnyes reakciói alapján. Csakhogy itt nem pusztán piaci megfontolásról van szó: Fennell kifejezetten Brontë regényét akarta megfilmesíteni úgy, ahogyan azt tizennégy évesen megélte. És ha ezen tény tudatában tekintünk a filmre, hirtelen sok minden értelmet nyer.
Ha a rendezőnő filmjeivel kapcsolatban egy dolog biztos, az az, hogy kiemelt figyelmet fordít a vizualitásra. Stilizált, eklektikusságában egységes képi világ tárul elénk, amelybe merészen ékelődnek 21. századi elemek, amihez Charli XCX zenéi meglepően erős és kifejezetten koherens aláfestést nyújtanak. A látványos, bár korántsem korhű kosztümök a kétszeres Oscar-díjas Jacqueline Durran nevéhez köthetők, aki bátran ad Robbie-ra latexruhát, súlyos Chanel-nyakláncot és apró, piros lencséjű napszemüveget. Hasonlóan grandiózusak és különlegesek a díszletek is, amelyekben az angol lápvidék eszképista tündérvilággá emelkedik, ahol vérvörös patak csordogál, és Szelesdomb fekete-fehér csempével kirakott, absztrakt épületté alakul. A belső terek sem kevésbé izgalmasak: a 19. századi realizmus igénye nélkül megalkotott, elvont helyszínek könnyen megfejthető metaforákként működnek. A Linton-birtok például egy hatalmas babaházként jelenik meg, amelynek minden szobája önálló, karakteres berendezést kap. Kiemelendő Catherine pasztell hálószobája, aminek a falát Margot Robbie felnagyított bőrének anyagjegyekkel pettyezett mintája borítja. Mindez épp olyan kellemes élményt nyújt a szemnek, mint maga a két főszereplő színész a vásznon.
A rendezésre egyfajta videoklip-esztétika jellemző: a hangsúly a megjelenésen van, miközben a mögöttes tartalom sovány marad. A film a női szexualitás ünneplése, aminek kapcsán a gyermeki ártatlanság és naivitás elvesztése, illetve az érzelmi és szexuális ébredés kerül előtérbe. A film nem mélyül el a könyv által felvetett egyéb témákban; kizárólag a toxikus románcra fókuszál. Ez a megközelítés összhangban áll azzal, hogy a rendezőnő deklaráltan kamaszkori élményét kívánta vászonra vinni – egy olyan értelmezést, amelyből még hiányzik a kritikai olvasat. Pedig kétségkívül képes lett volna a szexuális vetületet is beépíteni úgy, hogy közben az eredeti mű értékeit tiszteletben tartja. Korábbi filmjeiben, az Ígéretes fiatal nőben és a Saltburnben rendre felbukkannak olyan motívumok, amelyek összecsengenek Brontë gondolataival: Cassie életét felemésztő, elengedni képtelen fájdalma és az ebből fakadó (ön)pusztító bosszúhadjárata, vagy Oliver számító viselkedése és az osztálykülönbségekből táplálkozó, feldolgozhatatlan komplexusai. Fennell érti ezeket a problémákat – csak ezúttal mintha nem akart volna igazán szembenézni velük.
A regényben Heathcliff alakját és a hozzá való viszonyulást alapvetően meghatározza ismeretlen származása és sötét bőrszíne. Folyamatos negatív megkülönböztetés éri, amellyel szemben tehetetlen, és ez személyiségének egyik mozgatórugója. Éppen ezért az ausztrál Jacob Elordi szerepeltetése – a joggal felvetett whitewashing-problémán túl – egy további dramaturgiai nehézséget is hoz magával: Heathcliff motivációinak nagyrésze egyszerűen kiüresedik. Egy kidolgozatlan főhőst kapunk, aki szűkszavú, durva, megszállott… és arany fülbevalójával természetesen iszonyú szexi.
Ehhez képest a vénlánnyá öregített Cathy alakját szerethetőbbé és érettebbé formálták; ebben az értelmezésben inkább a körülmények foglyának tűnik, mint saját döntései következményei elszenvedőjének. Amikor időnként mégis felszínre tör a fájdalomból fakadó kegyetlensége, Margot Robbie akkor tudja kicsit jobban megcsillogtatni tehetségét. Ugyanakkor van a színésznőnek egyfajta modern aurája, ami miatt nehezen illeszthető a viktoriánus közegbe.
A mellékszereplők sem tudnak sokkal többet kihozni a kapott anyagból. Hong Chau Nelly-je nagyobb játékteret kap, mint irodalmi megfelelője, és az övé a film legárnyaltabb alakítása. Shazad Latif Lintonja romantikus akadállyá egyszerűsödik, míg Alison Oliver figurája a humor elsődleges forrása – sorsának tragikuma inkább csak azok számára hat igazán, akik ismerik az eredeti regényt. Említést érdemelnek a főszereplők gyerekkori énjeit alakító színészek is. Charlotte Mellington és Owen Cooper, a Kamaszkor (Adolescence) sztárja természetességgel ragadják meg a bimbózó kapcsolatot, ami a felnőtt verziójukból hiányzik. Rövid jelenlétük alatt közelebb kerülünk az eredeti történet esszenciájához, mint bármikor máskor a film során.
Az Üvöltő szelek sajtóturnéja alapján egy bodice-ripper (szó szerint fordítva: fűzőszaggató) irodalmi hagyományt továbbvivő, majdnem egy kosztümös Szürke ötven árnyalata-variációra készültem, különös tekintettel Fennell korábbi munkásságára. A várt sokkfaktor azonban elmarad. A film közel sem megy el a végletekig, a vége felé már láthatóan komolyan is szeretné vetetni magát – márpedig egy ilyen jellegű adaptációnál nem lehet félúton megállni. Így esik végül két szék között a pad alá. Az erotika közel sem olyan hangsúlyos, mint azt a kampánya sugallta; néhány izzadtságtól gyöngyöző bőrfelület-nagyközeli, némi BDSM-utalás és egy intenzív montázs erejéig villan fel a testiség és a szenvedély. Ennél talán a Bridgerton is bevállalósabb.
A filmben és ennek részeként Heathcliff és Cathy kapcsolatában már az első jelenettől kiemelt jelentőséget kap a test és a már-már állatias ösztönök világa. Érzékiség, vágy – legyen az szexuális, birtokló vagy bosszúvágy – vadság, erőszak és a halandóság folyamatos jelenléte határozza meg a viszonyukat. Ez a hangsúlyeltolódás azonban az érzelmi kötődés kidolgozásának rovására megy. Nem értjük meg igazán, mitől olyan elementáris ez a kapcsolat, hogy Catherine úgy gondolja, bármiből is van a lelkük, Heahcliffé és az övé egy.
Éppen ezért hat kissé félszeg gesztusnak az Elfújta a szélt idéző homázsposzter, a Valentin-napi premier és a megkérdőjelezhető „minden idők legnagyobb szerelmi története” szlogen. Az Üvöltő szelek valóban szerelmi történet – de legalább annyira gótikus tanmese is arról, mire képes a szerelem, ha sérelemmel, büszkeséggel és bosszúval keveredik. Valentin-napon bemutatni ezt a filmet olyan, mintha a Frankensteint apák napjára időzítenék.
Az Üvöltő szelek február 12-től látható a magyar mozikban az InterCom forgalmazásában.
