A választás nem meglepő, a japán animátorok imádják ezt a letűnt korszakot, amit Otomo egyszer már segített megidézni a Robot Karneválban (Robot Carnival). A kilenc éven át tartó munka eredményeként számára ismeretlen talajon építette fel saját monumentális univerzumát, hogy ember és technológia küzdelmét ezúttal a nukleáris, vagy mentális energia helyett gőzgépekre ültetve mesélje el több mint 180 000 rajzolt képkockában és 400 digitális képben.

Katsuhiro Otomo eddig sem vette félvállról, ha egészestés animáció készítésébe kezdett. Nem csak a Gőzfiú minden idők legdrágább animéje, de legutóbbi saját produkciója, a hat vaskos kötetet kitevő mangája alapján készült 1988-as Akira is ezzel a jelzővel büszkélkedhetett. Otomót a rajzfilmek előtt már a manga-írók élvonalában tartották számon, a kezdeti útkeresést követően a science-fiction műfajnál állapodott meg, és ezen a területen hozta létre legfajsúlyosabb alkotásait. Domu című mangájával megnyerte a japán Nebulát, a legjobb sci-fi-nek járó Grand Prix díjat. Miután az Akira sikerének nyomán a japán animáció kiszivárgott a nagyvilágba, Otomóval szemben óriási elvárások halmozódtak fel, de ő a kilenc éves műhelymunka során lazán hátat fordított ezeknek, és szinte mindenben rácáfolt eddigi életművére.

Otomótól a gyerekhősök eddig sem álltak távol, de a gyermeki ártatlanság merőben új elem az életműben. Miután a 2001-es Metropolis forgatókönyvét megírta a nagy öreg, Rin Taro keze alatt, a Gőzfiúban is egy jóravaló, hősies, kivételesen okos kisfiú a végkifejlet felé egyenes vonalú egyenletes mozgással haladó történetét mondja el. Otomo a gőzfiú megálmodásánál a manga atyjának, Tezukának Astroboyát is szem előtt tartotta. A film természetesen nem nélkülözi az író-rajzoló védjegyeit, a realizmus maximumáig részletezett, gyönyörű háttereket, a nagyszemű, csillogó pupillájú anime-karakterekre rácáfoló, emberszerű arcokat. A csövekben pulzáló nyomás, a mindenhonnan feltörő gőzfelhők, és a sárgás-barnás tónus egy sohasem volt ipari kor atmoszféráját teremtik meg. Az épületek, gőzgépek, szövőgépek, enteriőrök, az arcélek és pofaszakállak, a ruhák fodrai egytől egyik a viktoriánus Angliát idézik megdöbbentő részletgazdagsággal. A látványra nem lehet panaszunk, a digitális és a rajzolt képek észrevétlen simulnak egymásba.

Ha már a cyberpunkot tovább fokozni nem lehet, előre a „gőz-punk”-ba!
A történetbe egy vízcsepp által csöppenünk, a 19. századi indusztriális város képe a vásznon az Otomo-tól már ismert gigászi, embertelen megapolisz. A legkisebb Gőz, Dr. Gőz fia, kísértetiesen emlékeztet az Akira rosszcsontjára, Kanedára, csak a száját mosták ki, anyukája pedig reggelente minden bizonnyal kikészíti a ruháját. Erőszakról végképp szó sem lehet, mert Mrs. Gőz már a film elején kijelenti, hogy „nem illik mások fejét fémtárgyakkal ütni”. Míg a tudás, vagy a tudomány hatalma, a jó és a rossz eddig rendszerint egyazon szereplőben egyesültek, ezúttal az alkotó szétosztotta ezeket a jellemzőket a szereplők között, így a pszichológiai dráma helyett eltérő céljaikért küzdő egydimenziós alakok egymás elleni harcát látjuk.

Az Amerikából érkezett gonosz kapitalista O’Hara család pénzre váltaná a Gőz család találmányát, Gőz nagypapa az emberiség javára fordítaná a tudományt, Gőz papa pedig saját zsenijének állítana általa emlékművet. Még a történelemkönyvekből ismert feltaláló, Robert Stevenson is megjelenik, aki zászlajára Anglia előmenetelét tűzve indul a csatába. Ezek között a pólusok között hányódik a találmány, egy gőzgolyó, amelybe sikeresen préseltek bele óriási nyomást, és így szinte kimeríthetetlen energiaforrásul szolgál.

A London fölé tornyosuló gőzerődítményből gőzhajtotta szerkezetek rajzanak elő földön, vízen, levegőben, melyeket akár Jules Verne is papírra vethetett volna, és megsemmisítik a tudományt az ember barátjaként ünneplő Világkiállítás üvegpavilonját. Az emberi rövidlátás nyomán a technológia részleges győzelmet arat a megosztottsága folytán rajta uralkodni képtelen emberen, aki nemhogy kiaknázná a természet erőit, maga ellen fordítja azt. A találmány birtoklása és kiaknázása feletti küzdelem néhány pillanatra felidézi napjaink komédiába illő szerzői jogi küzdelmeit, a profit szolgálatába állított fegyvergyártás pedig az iraki háború motivációjára is reflektál.

Otomónak talán igaza van abban, hogy hiábavaló a 21. században az előző évezred jövőképét tovább feszegetni. Ha már a cyberpunkot tovább fokozni nem lehet, előre a „gőz-punk”-ba! A Gőzfiú kiváló alkotás a maga nemében, kedves mese az emberi kicsinyességről, viszont a rendező cserbenhagyta eddigi közönségét, és megfosztotta meséjét a sokkoló, szellemileg stimuláló elemektől. Akiket mégis Neo-Tokyo tömbházainak egymásba-zuhanása, a világégés vizuális orgiája, a szürreális-szubjektív narráció, vagy a jó-rossz között ingázó, belső feszültségtől duzzadó hősök meséje nyűgözött le a mester műveiben, azok jobban teszik, ha ezúttal kisöccsükkel, vagy épp csemetéikkel közösen váltanak jegyet a moziba. Remekül fognak szórakozni!