Az Amerikából érkezett gonosz kapitalista O’Hara család pénzre váltaná a Gőz család találmányát, Gőz nagypapa az emberiség javára fordítaná a tudományt, Gőz papa pedig saját zsenijének állítana általa emlékművet. Még a történelemkönyvekből ismert feltaláló, Robert Stevenson is megjelenik, aki zászlajára Anglia előmenetelét tűzve indul a csatába. Ezek között a pólusok között hányódik a találmány, egy gőzgolyó, amelybe sikeresen préseltek bele óriási nyomást, és így szinte kimeríthetetlen energiaforrásul szolgál.
A London fölé tornyosuló gőzerődítményből gőzhajtotta szerkezetek rajzanak elő földön, vízen, levegőben, melyeket akár Jules Verne is papírra vethetett volna, és megsemmisítik a tudományt az ember barátjaként ünneplő Világkiállítás üvegpavilonját. Az emberi rövidlátás nyomán a technológia részleges győzelmet arat a megosztottsága folytán rajta uralkodni képtelen emberen, aki nemhogy kiaknázná a természet erőit, maga ellen fordítja azt. A találmány birtoklása és kiaknázása feletti küzdelem néhány pillanatra felidézi napjaink komédiába illő szerzői jogi küzdelmeit, a profit szolgálatába állított fegyvergyártás pedig az iraki háború motivációjára is reflektál.
Otomónak talán igaza van abban, hogy hiábavaló a 21. században az előző évezred jövőképét tovább feszegetni. Ha már a cyberpunkot tovább fokozni nem lehet, előre a „gőz-punk”-ba! A Gőzfiú kiváló alkotás a maga nemében, kedves mese az emberi kicsinyességről, viszont a rendező cserbenhagyta eddigi közönségét, és megfosztotta meséjét a sokkoló, szellemileg stimuláló elemektől. Akiket mégis Neo-Tokyo tömbházainak egymásba-zuhanása, a világégés vizuális orgiája, a szürreális-szubjektív narráció, vagy a jó-rossz között ingázó, belső feszültségtől duzzadó hősök meséje nyűgözött le a mester műveiben, azok jobban teszik, ha ezúttal kisöccsükkel, vagy épp csemetéikkel közösen váltanak jegyet a moziba. Remekül fognak szórakozni!
