Az Apám lánya ezek között a filmek között is különleges darab, mert amellett, hogy az áldozat és az őt kiszolgáltatott helyzetben hagyó családja nézőpontját is megismerteti a nézővel, emellett pedig személyes, sőt, vallomásos alkotás. A film narrátora maga a rendező, aki saját eltűnt féltestvére után kutat, és eközben mind családtagjait, mind saját magát szigorúan szembesíti a történtekkel.
Önvallomásos és lírai, ugyanakkor cselekvő dokumentumfilmről van szó – főhőse nemcsak szembenéz az elkallódástól való félelemmel, a családjában rutinná rögzült hallgatással és az egyéni felelősség legfontosabb kérdéseivel, de kutatását, morális válságát aktívan le is filmezi. Így szenteli alkotását a káros családi minták elleni lázadás témájának, az életre szóló csalódásoknak, és nem utolsósorban egy fájdalmas, sebeket feltépő nyomozásnak.
Forrás: Little Bus Production
Lea a jelenben egy régi lakást ürít ki éppen, pakolás közben pedig szembesül saját emlékeivel. 8 éves volt, amikor legutóbb találkozott féltestvérével, Deniszával. Ahogyan felvidéki magyar családjában mindenki becézte, Deni ekkor volt 18 éves, állt a bejárati ajtóban és sírt. Ez a jelenet 27 évvel a film készítése előtt játszódott le, és ahogyan Lea mondja, ekkor, gyerekfejjel még nem sokat fogott fel abból, hogy ezután Deni eltűnt. Felnőttként viszont már nem tud elfogadható kifogást találni arra, hogy miért nem kereste őt senki.
Divatjamúlt, öreg lakásban járunk, de a délutáni fényben a kamera gyönyörűnek mutatja az enteriőrt, mint ahogyan az egymás után előkerülő amatőr családi videofelvételek is a múltat. A hiány fogalmazódik meg ezekben a jelenetekben, Lea a lassan kiüresedő lakásban, az eltávolodott családtagok által is magára hagyva igyekszik visszaemlékezni. Régi képeslapokon, az információgyűjtés állását megjelenítő nyomozói táblán és kedves animációkon keresztül egyszerre elevenedik meg a látszólag idilli múlt és az arra rárakódó tényhalmaz, majd a keserű jelen. „Nagy és hangos család voltunk mi rég” – halljuk a narrátortól, de az elsőre szenvtelennek ható hangszín már árulkodik, hogy az emlékeket szépen lassan átírta valami, a nosztalgia helyét a keserűség, a düh, azét pedig a tétlenséget lerázó lázadás vette át.
Lea első vallomása saját gyermekkori képzeletvilágáról, kitalált történeteiről szól, melyekkel önmagát és a körülötte lévő embereket, idegeneket és családtagokat szórakoztatta. A film első harmadában – amikor még nem tudni, Deni csak egy árny, rejtély marad-e a stáblistáig, vagy felbukkan valamilyen formában – jórészt ezzel az elbeszélői hanggal vagyunk együtt. Miközben makacskodó memóriájukkal és ijedt csendjeikkel szép lassan felbukkannak és a kamera elé ülnek egyes családtagok, megbizonyosodhatunk arró hogy Deni – akinek első hallásra a keresztneve is olyan játékosan cseng, mintha a kislány Lea találta volna csak ki – valóban létezett. Nem csak a rendkívüli fantáziával bíró mesélő talált ki magának képzeletbeli társat, és szőtte tovább az elképesztő történetet a felnőttkorig. Ugyan a filmet áthatja a bizonytalanság érzése, a nézőt egy idő után nem hagyja kétségek között – amit itt elmesélnek, az nem a fikció és nem a képzelet műve. „A mi történetünk csak lehetséges valóságokról szól” – summázza mégis a filmet záró narrációjában Lea, talán saját maga és a néző előtt is elkenve, enyhítve az ekkora megkérdőjelezhetetlen, objektív és kegyetlen igazságot, az elhangzottakat, mégis csak teret hagyva a fantáziának, a reménynek.
Forrás: Little Bus Production
A játékidő felénél, jó ritmusban érkezik a várva várt fordulat – Lea életébe a keresett személy, a filmbe pedig a hiányzó láncszem, a másik főszereplő: ekkor jön meg Denitől a levél, amire Lea 27 éven át várt. Egészen idáig Lea narrációja vezeti a történetet, ám egy idő után, több helyen ez már kevésnek bizonyul – ugyanis a család problémája a film problémájává válik. A történet szereplőiben, Denit és Leát leszámítva közös, hogy mindannyian elfordulnak a számukra kellemetlen emlékektől, helyzetektől, és ugyanígy az őket lefilmezni szándékozó, kérdező és kétségeket felvető Leától. Lezárnak, nemet mondanak, nem emlékeznek, nem szerepelnek, Lea édesanyja például nem engedi, hogy az arcát filmezzék, így az ő a jeleneteiben csak a hangját halljuk és a kezét láthatjuk. Egy idő után a többi családtag is elzárkózik a kérdésektől, bizonyos szituációkat, telefonbeszélgetéseket csak Lea oldaláról vagy az ő narrációján keresztül ismerünk meg.
Ezek a személyes gátak pedig nemcsak a családi kötelékeknek, de a filmnek is ártanak, egy ponton túl mindez hibaként, hiányként jelentkezik, főként, mivel maguk az interjúk adják a film legerősebb pillanatait. Ezekkel szemben több helyen mintha egy nyomozós podcastot hallgatnánk, úgy meséli a történteket Lea, amihez különböző képi anyagokat társít. Összességében túl sok a filmben az aláfestő kép, ezek alatt ugyan Lea narrál, mégis kontrasztosak a sokkal mozgalmasabb, vizuálisan is izgalmas beszélgetésekkel, ahol gyakran nem is az elhangzó szavak, inkább egy-egy arckifejezés, gesztus mondja a legtöbbet.
Az interjúszituációkban, és különösen Deni megjelenésétől nyilvánvaló: ezekre a jelenetekre érdemes kiélezni a filmet, mert Lea jól kérdez, és a visszaemlékezések erőteljesek, az elejtett szavak, botlások, elgondolkozások sokat sejtetőek. A másik oldalon viszont hiába a többletjelentés, a szabadságot jelentő tengerpart, a gondtalan életet megfestő strand vagy egy barcelonai buli, erkély képe csupán a kísérő narráció miatt állja meg a helyét, ezek a vágóképek nem elégségesek ahhoz, hogy Deni és Lea drámai történetét érzékeltessék. Illusztrációnak gyengék, absztrakttá tenni, elemelni viszont nem tudják az anyagot. Így valóban előrelépést jelent, hogy Deni először csak hangban, majd fizikai valójában is megérkezik a filmbe.
Forrás: Little Bus Production
Megrázó erejű, amikor belekezd vallomásába, hiszen a családtagok hallgatásai, felejtései és sejtetései mellé így megérkezik a másik oldal is. Deni levele, majd Lea kérdéseire adott válaszai pedig a néző legszörnyűbb várakozásait erősítik meg: egy olyan történet bontakozik ki, amellyel kapcsolatban könnyű belátni, miért szégyenkezik, hallgat el és tagad le mindent az összes családtag. És épp ez a közöny az, ami miatt Deni a poklot járja.
A családtagok sok mindent elfelejtettek és sok mindenről nem beszélnek, például, hogy mit jelent: az apjuk esténként „műsorozott.” Leggyakoribb, jellegzetes válaszaik: „nem tudom”, „nem értem, törlődik.” A film egyértelműen rámutat, ez mechanizmus és nem a véletlen játéka, ahogyan például az sem, hogy Deni semmire nem emlékszik a fia születéséből.
A film címe egyszerre távolít és közelít. Lea vér szerinti rokona, féltestvére után kutat, mégis csak az apja lányaként hivatkozik rá. Hiszen lehetne akár ő maga is. Ahogyan a narrációban elhangzik, a film elbeszélője, Lea gyerekkorában egyszerre szeretett volna balett-táncos, nyomozó és híres lenni. Podhradská Lea ezzel a filmmel egyszerre lett híres és nyomozó, de ahogyan sejteti, mindez csak egy hajszálon múlott: juthatott volna Deni sorsára is, ha tíz évvel korábban, másik anyától és pár házzal arrébb születik. Vajon ő is mindenkit becsapott volna maga körül, ahelyett, hogy az igazságot kutatja? „Amilyen nekem volt a gyerekkorom, olyan lett az élete az én gyerekeimnek” – mondja Deni, és bár ez nem hangzik el a filmben, így járt ezzel Lea is, akinek az anyukája sosem volt bántalmazó, rajongásig szereti viszont Kierkegaard-ot és gyűjti az indiános könyveket.
Az Apám lánya lehetne egy megrázó rejtélyre épülő, izgalmas családi kirakós kerek megfejtéssel vagy életszagú happy enddel, de témája ehhez túlságosan bonyolult és feldolgozhatatlan. Így marad az, ami: fájdalmas szembenézés és erős vallomás. Amit Lea családja elfelejtett, azt nem hozhatja vissza már semmilyen film sem.
Az Apám lánya december 4-től látható a mozikban a CineSuper forgalmazásában.
