A Harakiri a szamuráj-erkölcs éles kritikája, a szentségként tisztelt kód kiüresedését, a megváltozott körülmények között haszontalanná, sőt, károssá korcsosult tradíciók embertelen terrorját mutatja be végtelen tisztasággal és méltósággal. A forgatókönyv kifinomult, az operatőri munka mindvégig csodaszép, a színészek pedig hátborzongató hitellel formálják meg a gondjaikra bízott figurákat. A főszereplő, Tatsuya Nakadai érdemeiről a film.hu kultrovata egy ízben már közölt értekezést, a korábban leírtakhoz sokat hozzátenni nemigen kívánnék. Véres bosszúért szomjazó figurája ezer szónál is beszédesebben példázza a harcos büszke elszántságát, melyet sem nyomor, sem megaláztatás nem törhet meg; minden szavának szörnyű súlya van, fenyegető tekintete mélyén parázsként izzik az őrület és az eszelősség. Kobayashi neve nemkülönben garancia a magas minőségre, a korszak japán rendezőihez mérten meglepően szűkszavú (átlagban másfél évente rendezett egy filmet) direktor csak veretes alkotásokhoz adta nevét, példaértékű életművet hagyva az utókorra. A Harakiri pedig ezen életmű sötéten ragyogó gyöngyszeme, a háború utáni japán filmművészet egyik csúcsteljesítménye; öröm a filmbarátok számára, hogy végre a hazai DVD-forgalmazásban is hozzáférhetővé vált.