Kapcsolódó anyagok

Stahl konyhástól és privátim

A profi kapus melegítőgatyája

Kései csucsujgató 

Minimum Szókratész óta tudjuk, ideológiák ügyében végtelenségig vitatkozgathatunk
A címben jelölt vizeletről, történetesen, nem sokat szövegeltek, lényegében semmit se mutattak, a Rákóczi szobrot körülölelő köztér dögletes szagáról leginkább hallgattak. Minimum Szókratész óta tudjuk, ideológiák ügyében végtelenségig vitatkozgathatunk, a fölgyülemlő húgyra az ókoriak se találtak mentséget. S már Mózes is parancsba adta: - „mindenkinek legyen kis lapátkája!” Az ukáz a megyeriekre is érvényes.

Neveknél tartva: magasan díjaztam Kern András „Baló-paródiáját”, azt az önjáró, öntetszelgő sietséget, amelyet művelvén meghonosítani is látszik a királyi televízió egyéb műsoraiban. Kern jóvoltából emblematikus csúcspontjául fogjuk utódainkra hagyományozni azt a jó kis kontrasztot: „kívül ostromló tömegek, bévül mániákusan extrovertált médiapasas a szereplésével”. Közbül vérző, lesántult rendőrök (később beszéltem néhányukkal, vidéki, ijedt, kialvatlan, jámbor fiúk voltak). Teljesen készületlenek a rohamrendőrséggel járó (megkívánt) brutalitásra, mint amit dán kartársaik három nap múlva bemutattak nővel, legénnyel egyaránt.

Neveknél tartva: Bárdos András a maga kereskedelmi csatornáján rátapadt a Hír tévé adására, mintha az RTL klubnak nem lenne annyi könnyű kamerája, mint égen a csillag. Saját emblémájukat nemigen erőltették. Kérdezhető: mit fizettek ezért a poénos megoldásért?! De nem ez az érdekes. Ha az ember jó ütemben szörfölt ide-oda, kivehette a „különbséget”.  Bárdos kommentárja több fokozattal jámborabb, gyöngédebb volt, mint a „hír”-esek „forradalmi” narrációja. Valaki, beavatatlan ember, be is nyögte: ez az egész spontán rohamozás megelőzi, előre karikírozza a huszonharmadikára tervezett Bastille-rohamot, vagyis lelövi a poént?! A közszolgálati tévé vezetői (Rudi, Kert Attila, Baló) szokás szerint spétreakciózva reagáltak az ostromlott főépületük ilyen groteszk (lásd: egy napos világhír) fölértékelődésére. Mire kamerákkal körbejárták, bemutatták, a világ szeme már Thaiföldre meredt.  Ezt nevezzük telekommunikációs pechnek. 

 

Fontosabb eseménynek gondolnám olyan emberek halálát, mint Faludy György
Életünknek nem balszerencsés, hanem törvényszerű velejárója az emberi elmúlás. Most is sok nagyszerű ember halt meg: költőktől sportemberekig. Énmagam nem volnék a halál – tematika megszállottja, de ádáz korunkban a sok kis nyikhaj szereplése közepette fontosabb eseménynek gondolnám olyan emberek halálát, mint Szusza Ferenc, Kertész Aliz, Eörsi István, Somlyó György, Faludy György, Pege Aladár, Sütő András s még sokan mások, akiknek az élete volt példamutatóan fordulatos, izgalmas. (Beleértve akár még azt a fura arányt is: hányan szerették, hányan gyűlölték már a matuzsálem-létű Faludyt. S hogy ki miért?!)

A magyarok imádnak temetni, még inkább újra temetni, végleg búcsúzkodni. Miért különbözünk annyira a valóban hagyománytisztelő angoloktól, akiknek  kultúrájuk folytonossága hatalmas társadalomszervező erő?! Erre kérhetnénk hiteles válaszokat! Múltkor láttam a fradis Szívós Pista II. vízilabdással egy higgadt, átgondolt interjút. A nagy sport szelekciójáról szólt. Bizonyára sokakat megsértett. Indokolatlanul.  Mert a sport is társadalmunk kóros része. Halkan, ráutaló modorban említette Szívós P. III-at, a jövő reménységét. Ezt lehetne gyakoroltatni. Persze hátunk mögötti nagyszülőkkel.