4399 JOBB NMi még a hatvanas években Kalefnek hívtuk a Moszkva teret, és hogy nekünk ez ügyben már szavunk sem lehet, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy Török Ferenc 1989-ben játszódó Moszkva terében senki sem hívja Kalefnek – az elnevezés már akkor végképp kihalt. Kicsit gyászolom. Roppantul örülök viszont a “Kalef” nélkül is frissen hiteles filmnek.brbrIdőutak? A talán kicsit mesterkélt címmel a Moszkva tér mozi-premierjét és a Megáll az idő tévé-vetítését szeretném összekapcsolni. A két film bizonyos rokonsága nyilvánvaló, még akkor is, ha stílusuk, képi nyelvük, dallamuk és egész nem igazán hasonlatos.brA Megáll az idő nyolcvanas évek eleji premierjének már az első pillanatában érezni lehetett, hogy Gothár és Bereményi filmje megkerülhetetlen kilométerkő lesz. “A zárójel felbontása” – írtam félig szerencsés ál-tudósi nyelvezettel az akkori Filmvilág-kritikámban, arra utalva, hogy a mégoly liberálisnak látszó magyar kulturális életben, ahol akkor már igaz és kemény filmek szóltak a Rákosi-korszak bűneiről - az 56-tól 63-ig terjedő évekről, a forradalom utáni “kemény diktatúráról” egészen addig sehogyan sem lehetett szólni. “Börtön és megtorlás márpedig nem volt”, sugallta a kegyes felejtés reményében ügyesen és eredményesen dolgozó propaganda. 56 ősze? Mintha utána rögtön a pezsgő és reményteli hatvanas évek jönnének: a köztük feketén ásító hat-hét év valamiféle jótékonynak szánt zárójelben homálylott, még annak is, aki felnőttként élte át, hát még másoknak. Zárójelben állt meg az idő, fölöttünk néma zárócsillagok.br3609 BAL TNÉs ez Gothár-Bereményi filmjének csak a “tartalmi” értéke, a zárójel felbontása új művészi erő és értékes filmnyelv nélkül nem történhetett volna meg. Gothár valami különösen erős, színházi térben iskolázott expresszionista ihletésű vizuális nyelven szólalt meg. A Megáll az idő történelmi lecke fiúknak, és hecces kamaszfilm volt, meg sokféle módon megközelíthető, drámai, vígjátéki, tragikomikus elemek szerencsés ötvözete, nosztalgia, zűrzavar és kora bánat, lázadás és hamvukba fúlt kitörési tervek, aztán, 67 szilveszterén már falra vizelő, sörgőzös hőzöngés: kiábrándultunk ugyan mindenből, “de azért csak boldogulunk” öncsalás. A belső megtöretések gonoszul józan filmje.brbrTörök Ferenc Moszkva tere – hogy a kézenfekvő összehasonlítást most már végre megtagadjam – alig hasonlít a Megáll az időre. Csak éppen annyira hasonlítanak, mint amennyire 56, meg az utána következő pár év 1989/90-re: kevéssé: mint egy véres leszámolás ravasz emberek simulékony politikai alkujára. A hasonlat a történelmi párhuzamra vonatkozik, nem a két filmre. Főleg nem a Moszkva térre. Ebben ugyanis vidám heccek, ravasz trükkök és bájosan naiv vagy bájosan romlandó fiúk és lányok szerepelnek, de sem leszámolás, sem ocsmány alku. 396 JOBB NHallatlanul könnyed, s hogy egy fura szót kreáljak: repülékeny film. Az elsőfilmes rendező magától értetődő természetességgel tud eltérő hangulatú epizódokat egységes hangulatú történetté fűzni. Képi nyelve is végig természetes marad, megtalálta saját ritmusát, saját – az anekdota, a viccláda-dallam és a némileg máris nosztalgikus önéletrajzi múltidézés kellemes ötvözetét. Érettségi találkozó hangulata érződik benne, annak mesterkéltsége és hazudozásai nélkül. Valamikor az elsőfilmes francia rendezők szólaltak meg így, kellemetlenül mutáló hang és kellemetlenkedő nagyot akarás, az emelt hanghordozás örömteli hiányában. Aztán vagy rendező lett belőlük, vagy más.brGothár kamaszai jól tudják, ki volt Nagy Imre, de hallgatnak róla. Tudják, hogy a történelem veri őket földhöz. Rá van írva az arcukra. A Moszkva tér kedves vagy kevésbé kedves kamaszai nem tudják, ki volt Nagy Imre, és nem is nagyon érdekli őket. Azt hiszik, semmi közük a történelemhez, az ő arcukra ez van írva. Az ilyesmit pedánsan: “hiteles valóságábrázolásnak” mondják. Nem pedánsan pedig valami szleng-szót keresek, de nem találok, miként a Kalefot sem találom már - inkább gratulálok a filmhez.