Archetipikus, végtelenül ismerős figurák népesítik be az iskolát, akik könnyen eszünkbe juttathatják a saját életünk egy-egy szereplőjét is, és semmi sem utal arra, hogy ez a világ működésében vagy az emberek gondolkodásában nagyon eltérne a miénktől. Aztán 2022. február 22-én Vlagyimir Putyin elindítja az Ukrajna elleni támadást, amiből a legvéresebb Európa területén vívott háború bontakozik ki a II. világháború óta, és amely végérvényesen megváltoztatja a helyiek életét is.
Az iskola videósaként Pasha továbbra is közvetlenül, titkolózás nélkül filmezheti a mindennapi történéseket, sőt a tankerület kifejezetten szorgalmazza, hogy az órák dokumentálásával igazolják, hogy a hagyományos tanterv helyébe lépő „Új Szövetségi Hazafias Nevelési Irányelv” előírásait minden tanár maradéktalanul betartja. Arról azonban ekkor senki nem tud, hogy Pasha időközben egy ellenzéki internetes portálon keresztül kapcsolatba lépett egy dán filmrendezővel, hogy a segítségével megmutassa a világnak, miként épülnek újra a Szovjetunió és a nagy orosz birodalmi ideológia bástyái a mindennapokban.
Pasha felvételeit saját narrációja és kamera előtti elmélkedései egészítik ki, amelyek a filmet nem csupán sokkal személyesebbé teszik, de fájó és érzékletes módon tárják fel, milyen őrlő és magányos lelkiállapotban él az a rengeteg orosz ember, aki egyszerre érez szégyent és félelmet a hazája nevében elkövetett tettek miatt. Ugyanakkor inspiráló és reményteli története annak, hogy egy alkatilag nem kimondottan bátor ember (ezt ő maga is vallja magáról) hogyan talál rá a saját bátorságára ezekben a vészterhes időkben.
Miközben a hagyományos tanórákat hazugságokkal teleszőtt propaganda előadások váltják fel – ahol például a történelemtanár arról beszél, hogy az Oroszország elleni szankciók valójában Európát kényszerítették térdre és egy tankolás ára Franciaországban 150 euró, az emberek pedig újra lovakkal járnak, mint a középkorban – , tornaórán gránátdobó versenyt tartanak, minden iskolai nap elejét az orosz himnusz éneklésével és zászlófelvonással indítják, háborúpárti felvonulások zajlanak a városban, újraéled az úttörőmozgalom és minden hullámhosszon a háborús uszítás zajlik, úgy válik egyre elviselhetetlenebbé Pasha számára a cselekvésképtelenség.
Amikor elindulnak a kényszersorozások és az egykori diákjai közül is többen megkapják a behívójukat, a férfi nem képes tovább szemlélő maradni és egyre látványosabb protest akciókba kezd. Az iskola ablakaira ragasztott Z betűket (háborúpárti orosz szimbólum) úgy húzza át, hogy azok egy X jelet formáljanak, a reggeli zászlófelvonásnál nem az orosz, hanem az amerikai himnuszt indítja el Lady Gaga előadásában, és persze folyamatosan dokumentálja az európai szemmel elborzasztó folyamatokat. Az egyenruhába öltöztetett kisiskolások látványa, akiknek nevelését Putyin zsoldosai, a Wagner-légió zsoldosai veszik át, húsbavágóan és félreérthetetlenül tárja fel, hogy Oroszországban ebben a pillanatban is zajlik egy olyan generáció kinevelése, akiktől megfosztják a tudás és szabad gondolkodás képességét, egyúttal beléjük verik, hogy létezésük legfőbb célja harcolni és meghalni.
Mivel Pashát a diákok elsősorban bizalmasukként és nem a hierarchiában felettük basáskodó tanárként kezelik, a férfi az iskolán kívüli élet számos fontos pillanatát is rögzíteni tudja. Talán a film legfájdalmasabb és legmegrázóbb momentuma, amikor a besorozott fiatalok búcsúbuliján a félrészeg társaság vad poénkodással és a háborús hírek tudomásul nem vételével próbálja tartani a lelket a frontra készülő társaikban. Sokan talán hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ebben a háborúban nem csak a honvédő ukránok szenvednek el tragikus veszteségeket, de lassan minden orosz család nappalijában is van egy fekete szalaggal átkötött fénykép valamelyik férfi hozzátartozóról. Ezek bemutatásával Pasha nem relativizálni akarja a putyini agressziót vagy egyenlőségjelet tenni a két ország veszteségei közé, csupán emléket állítani saját szeretteinek, egyúttal mindenki figyelmét felhívni rá, hogy ezek az orosz fiatalok nem kalandvágyból, nem ideológiai elhatározásból mentek el Ukrajnába, hogy távol az otthonuktól megöljék őket egy háborúban, amihez semmi közük.
A film személyességéből, megrázóan közeli és intim jellegéből kifolyólag nehéz lenne formai vagy bármilyen egyéb filmnyelvi aspektusai alapján vizsgálni, miként épül Pasha és Borenstein elbeszélése, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a Senki tanár úr Putyin ellen egyik nagyon fontos erénye, hogy súlyos és tragikus témáit nem elbagatelizálva is képes tömören, jó ritmusban és nem kevés humorral elmesélni ezt a történetet. A humor nem pusztán a néző számára oldja a háborút követő radikális átalakulás folyamatának súlyos pillanatai után keletkező sokkot, de az ott maradtak számára a józan ész megőrzésének is a nevetés és a közösségben eltöltött szeretetteljes pillanatok maradnak az egyetlen zálogai.
Így lesz a film nem pusztán háborúellenes kiáltvány, nem csak döbbenetes tényfeltáró anyag a putyini agymosás és a Szovjetunió restaurációjának módszertanáról, hanem végtelenül emberi történet a bátorság és a szeretet nélkülözhetetlenségéről. Legfőbb ereje nem abban rejlik, hogy bármivel kapcsolatban valami újat állít (bár számos olyan információt is tartalmaz az oroszországi mindennapokat befolyásoló agymosásról, amit másképp talán sosem ismert volna meg a nyugati nyilvánosság), hanem mert első kézből, sallangmentesen és érzékletesen ébreszti fel bennünk az elszántságot, hogy a magunk lehetőségei szerint tegyünk a szélsőséges és gonosz ideológiák terjedése ellen és támaszt együttérzést azok iránt a láthatatlan tömegek iránt, akik semmilyen módon nem felelősek hazájuk vezetőjének aljasságáért, ugyanakkor legfőbb elszenvedői annak.
A Senki tanár úr Putyin ellen február 1-én 18:15-től látható a BIDF-en.
