Miről szeretnél filmet készíteni?
Egy érettségi évében járó fiúról, aki bensőséges kapcsolatban él életvidám tanár anyjával, ám életük felborul, amikor a nő egy betegség szővödményeként megvakul. Egyre fojtogatóbban ragaszkodó anyja mellett családfenntartóvá, ápolóvá kell válnia, míg sorra veszíti el a számára fontos dolgokat. Életünkben bármikor bekövetkezhetnek olyan tragédiák, amikor úgy érezzük, kihúzzák alólunk a talajt. Előfordulhat, hogy kétségbeesve éppen abba az emberbe kapaszkodunk akit a legjobban szeretünk, és ez a másik fél számára teherré válhat. A Szemem fénye azt mutatja be, hogyan borul fel az egyensúly: egy szimbiózis hogyan válik parazita kapcsolattá, hogyan lehet egy elfogadhatatlan élethelyzettel kompromisszumot kötni.
Mióta és miért foglalkoztat ez a téma?
Tizenhat éves voltam, amikor édesanyám elveszítette a látását. Akkoriban nyílt ki előttem a világ, szerelmek ébredtek, barátságok születtek, kezdett éledezett a saját identitásom. De szabad-e akkor boldognak lennem, amikor az anyám éppen megvakul? Tehetetlen indulat dúlt bennem akkoriban. Felborultak a szerepek. Bő egy évtizeddel később, amikor én kerültem komoly lelki elakadásba az életemmel, a másik oldalt is megéltem: görcsös ragaszkodással martam el magam mellől az akkori kapcsolatomat. Láttam másokat is, hogyan kapaszkodnak akaratuk ellenére abba, akit szeretnek. Az élet rendje, hogy mindenkit a maga szükséglete hajt. Ez egy szinte lehetetlen helyzet, zsigeri feszültségekkel terhelt. Ez az első nagyjátékfilmem, az én "így jöttem" filmem.
Mayer Bernadette
Milyen műfajban gondolkodsz, milyen vizuális világot képzelsz el?
A filmen ábrázolni szeretném a látáskorlátozottság érzését, a vizuális kiszolgáltatottságot: az életlen foltok, mint úszó pernye, egyre jobban betelítik a vásznat, míg végül teljes lesz a sötétség. Az anya látóterének kiüresedésével szemben a fiú szubjektív világa egyre gazdagabb ingerekben – kompenzálva a túloldalon keletkezett érzékszervi hiányt. A fiú tehetségét egy különleges vízalatti sportágban, a vízihokiban teljesíti ki. A víz alatti vákumcsendnek különleges atmoszférája van. Ez a világ a fiú terepe, ami egyszerre jelenti számára a menedéket, ugyanakkor itt jelenik meg később az a fullasztó lelkiállapotot is, amit az anyával való egyre elnehezülő kapcsolat jelent.
A Szemem fénye egy bensőséges lélektani dráma, mely abszurdan komikus helyzeteket rejt. Nevetve szorul a szív.
Hogyan készülsz a pitch fórumra? Vettél már részt hasonlón?
Tavaly az V. TITÁNium Színházi Projekt nyertes pályázóiként vehettünk részt Németh Nikolett író-dramaturggal, ott volt egy hasonló mentorprogram, mint amilyen az Inkubátor Program is, ám ez színházi tervekre specializálódott. Ennek a végén, egy nyilvános pitch fórumon fontos színházi emberek előtt adhattuk elő a tervünket. Nagyon izgalmas tapasztalat volt, egyszerre félelmetes kiállni sok ember elé, másrészt fantasztikus érzés, hogy minden ember megajándékoz a figyelmével, nyitottságával. Hasonló, mint amikor a filmedet nézik: hihetetlen érezés, ahogy egy moziteremnyi néző “megy" a filmeddel.
Mennyire látod magad előtt a "kész filmet", és mekkora szabadságot hagysz a változtatásnak?
Látom a humorát, a drámáját, a báját: a szívét. Próbálom a történetet objektíven kezelni és bátran beengedni a fikciót a személyes alapanyagba. Az eddigi konzultációk során építő, előremozdító visszajelzéseket kaptunk, szerintem jó úton haladunk egy nem csak mély, de izglamas történethez, ami sok humort és szerethetőséget rejt magában.
A korábbi filmes tapasztalataid hogyan kapcsolódnak ehhez a tervhez?
Diplomafilmem, a Kötött pálya gyakorlatilag előtanulmánya volt ennek a témának. Az utóbbi években egyre több színházi és filmes munkán keresztül kezdek újra és újra ugyanoda kilyukadni: a kötődés-elengedés témakörhöz. Ezzel van dolgom, erről kell beszélnem, erről tudok a legtöbbet. Jelenleg is forgatok egy dokumentumfilmet: rövid portréfilmek látásvesztett emberekről, arról, ki hol tart az elfogadással, rehabilitációval. A látásvesztés, akár más veszteség, hosszú gyászfeldolgozással jár mind az érintettek, mind pedig a hozzátartozók számára is.
Fotó: Lehr Juhász Péter
Milyen élményeket, tapasztalatokat jelentett számodra a korábbi rövidfilmjeid elkészítése?
Tétouanban (Marokkó), tavaly ősszel a Legjobb Fikciós Rövidfilm díját (megosztva Kovács István Ostrom című rövidfilmjével) és a Fiatal Zsűri Díját kaptam a Kötött pályáért. A díjakon túl az igazi elismerés az volt, hogy rengetegen jöttek oda hozzám, hogy elmondják mennyire őszintének érezték a filmem, és milyen mélyen megérintette őket. Ez csodálatos élmény volt, motiváló. Ugyanakkor a legtöbbet is abból a filmből tanultam. Szerencsére eddig minden munkatárs, akivel korábbi kisfilmjeimben dolgozhattam, teljes odaadással vett részt a forgatásokon, noha, sajnos nem mondhatnám, hogy bárki is túlságosan meg lett volna fizetve a munkájáért. Ezúton is köszönöm nekik.
Kikkel, milyen csapattal jelentkeztetek az Inkubátorba?
Egyenlőre forgatókönyv fejlesztésre nyertünk pénzt, ezért most még csak kétszemélyes a stáb. Az írótársam, Tóth Marcsi, olyan kifejezőerővel jeleníti meg az eddig megálmodott jeleneteket, hogy biztos vagyok benne, hogy az egész stábnak rendkívűl inspiráló lesz majd olvasni a forgatókönyvet. Más stábtag-jelöltek is vannak a fejemben, de csak akkor állítok stábot, ha kimondjuk, hogy forgatunk. Az egyik főszerepet játszó színésznő az egyetlen, akit felkértem már, szinte az első perctől kezdve benne látom ezt az anyát, aki óriási ívet jár be a történet során: ő Für Anikó.
Milyen lehetőséget látsz az Inkubátor programban? Részt vettél már korábban?
Az Inkubátor Program esélyt ad, hogy a pályájuk elején álló rendezők lehetőséghez jussanak. Már a fejlesztési szakaszban tapasztalt szakmai team támogatja a filmterveket. Imponáló a vállalás, hogy segítik a pályakezdőket a mélyvízben.
