filmhu: Honnan jött az ötlet, hogy erről a témáról egy áldokumentumfilmet forgassatok?
C. Z.: A Magyar Történelmi Film Alapítvány írt ki egy pályázatot ’56-os témában, filmesszé vagy kisjátékfilm formában, tehát nem dokumentumfilmet akartak, hiszen rengeteg készült már a forradalomról. Ennek én nagyon megörültem, mert a téma is nagyon izgatott, és gondoltam, hogy ’56-hoz érdemes valahogy máshogy, egy új formában hozzányúlni. Ezenkívül van egy másik előzménye: én rengeteget foglalkoztam amatőr felvételekkel, a ’60-as, ’70-es évekből. Házimozi címmel volt egy ötrészes sorozat, amiben nagyon sok híres író szerepelt: Weöres Sándor, Déry Tibor, Illyés Gyula, Németh László…stb.
Egy privát történelem, privát világ |
filmhu:
A filmben egyáltalán nem szerepelnek archív felvételek?
C. Z.: A rádiós hanganyagok eredetiek természetesen, de eredeti, 50 éves felvételek nincsenek benne.
filmhu:
Nem féltél attól, hogy a téma időbeli közelsége sokakban érzelmi viharokat kavar, pláne, hogy ezekkel a valódinak feltüntetett felvételekkel átvered a nézőt?
C. Z.: Nem verem át a nézőt, hiszen ez egy létező forma, gondoljunk csak az Olajfalókra, vagy rádiójátékban Orson Welles Világok háborúja, ami ugyanígy erre az áldokumentum műfajra épül.
filmhu:
Csakhogy itt egy olyan érzékeny témáról van szó, aminek élő tanúi talán úgy nézik a filmet, hogy azt hiszik, ezek valós felvételek.
C. Z.: Nem akartunk vele olyat mondani, ami nem lehetett volna valós. Sőt vannak benne olyan részek, amik teljesen valósak, hiszen az az idős bácsi, aki a történetet alátámasztja, beleszőtte saját ’56-os élményeit, emlékeit abba, amit mondott. Tehát a fiktív sztorit elmeséltük neki, de amivel ő ezt kiegészítette, az ténylegesen a saját élményanyagán alapult. Egy rettentő érdekes dolog jött ebből létre, mert összeolvadt valóság és fikció.
filmhu:
Mik a legközelebbi terveid?
C. Z.: Lassan kéne csinálnom egy nagyjátékfilmet.